Stefan Kaegi és két kollégája, Helgard Haug és Daniel Wetzel 2002-ben alapították a civilekkel létrehozott dokumentumszínházi előadásairól híres Rimini Protokollt. Kaeginek most kedve támadt valami újra, azaz valami klasszikusra. Hosszú idő óta először dolgozik kizárólag színészekkel, először ír saját darabot, és egyáltalán: először rendez egyedül nagyszínpadon. A hannoveri előadásban, melynek címe Volkswagen Népköztársaság, Kaegi arra tesz kísérletet, hogy a német autóipar és a kínai gazdaság összefonódásából kiindulva meséljen arról az országról, amely talán a legnagyobb befolyással bír a bolygónk jövőjére. A próbafolyamat első heteiben beszélgettem vele.

Revizor: A színpadra nagyszabású díszlet kerül: egy kínai autógyár.

Stefan Kaegi: Egy német autógyár Kínában.

R: Igaz. Miért?

Stefan Kaegi

SK: A német autómárkák már jó ideje jelen vannak Kínában. Az autó Németország egyik legfontosabb exportcikke, és a német autóipar az elmúlt 30 évben erősen összefonódott a kínai gazdasággal, olyannyira, hogy mára az újonnan gyártott német autók nagy része Peking vagy Sanghaj utcáira kerül. A kínai társadalom átalakulásában jelentős szerepe van a nyugati gazdaságnak is. Én most ezt a gazdasági összefonódást kiindulópontként használva interkulturális történeteket szeretnék elmesélni arról, hogy hogyan kapcsolódik össze az ország, ahol élünk, azzal az országgal, amely minden bizonnyal a legnagyobb befolyással bír majd a jövőre nézve.

R: Biztos, hogy ez színházi téma?

SK: Jó kérdés. Lehet, hogy egyszerűbb lenne dokumentumfilmet készíteni erről, de én színházzal foglalkozom. Olyan témát kerestem, ami speciálisan kötődik Hannoverhez. A Volkswagen a termelésének jelentős részét itt hozza létre, és többek között a Staatstheater is ennek köszönheti a támogatást.

R: De miért a gyár a díszlet?

SK: Az autógyárat mint helyszínt nagyon érdekesnek tartom. Maga a darab is olyan emberekről szól, akik lelkesednek a technikáért. Az egész gyártási folyamat, a robottechnika, a sorozatgyártás, a tökéletességre való törekvés mind-mind kapcsolódnak a témához. Ráadásul ez nagyon jó színházi analógia is, hiszen itt, Hannoverben különösen modern a színpadtechnika, és amikor ez működésben van, akkor az egész színpad nagyon hasonlít egy gyárra. Előadásgyár.

R: A Rimini Protokoll márkanév a világszínházban. Civilekkel szoktak dolgozni, akiket a ’hétköznapi élet szakértőinek’ neveznek („Experten des Alltags”). Most mégis színészekkel dolgozik.

SK: Egyszerű: nagyon szerettem volna egy „igazi” társulattal dolgozni. Erről a projektről pedig azt gondoltam, hogy kínaiakkal nehéz lenne összehozni, érthető módon a politikai cenzúra miatt. VW-dolgozókkal szintén nehéz lett volna, hiszen nekik is lojálisnak kell lenni a munkaadójukhoz, és mindenféle titoktartási szerződés köti őket. Szóba jöhetett volna még, hogy valaha a Volkswagen alkalmazásában lévő nyugdíjasokkal dolgozzunk, de ilyet már annyiszor csináltam, hogy egyrészt most nem volt kedvem hozzá, másrészt pedig akkor a projekt csak a múltról szólt volna, a 80-as évekről, vagy a VW kezdeteiről. Engem most inkább Kína és a jövő érdekelt.

Ehhez társul még az utánzás, a másolás kérdése is. Mit jelent valamit lemásolni? Mit lehet tanulni az utánzásból? A németek szerint a kínaiak leginkább ezt csinálják: másolnak, utánoznak. Egyáltalán szabad-e másolni? Erre a németek bizonyára nemmel, a kínaiak igennel felelnének. És ehhez kapcsolódik az örök színházi kérdés is, azaz hogy miként másoljuk le a valóságot a színpadon? És a másolásnak ez a folyamata még erőteljesebb lehet így, hogy ezúttal a színpadon nem a szakértőket látjuk.

R: Amikor "szakértőkkel" dolgoznak, akkor a valóságot a színpadra másolják?

SK: Ez ideális esetben nem másolás. Inkább átvezetjük, a színpadra alakítjuk a valóságot. Mi a szakértőink segítségével mindig megpróbálunk valamit áthelyezni a színpadra. Egy nigériai üzletember a színpadon nem utánozza magát, hanem egyszerűen saját maga. Ő az eredeti, ez a lényeg.

R: Most a színészek mit másolnak?

SK: Természetesen minden másolás alkalmával egy változat jön létre. Egy VW motor kínai másolata – amire a VW azt mondja, hogy róluk másolták – 6 helyett 7 sebességfokozattal rendelkezik. Viszont a kínaiak épp ezért azt mondják, hogy ez nem másolat, hanem saját fejlesztés. A mi színpadi másolatunk is egy sajátos interpretáció lesz, ami persze sok mindenben eltér a valóságtól. Kollázs lesz, a való élet egy színpadi változata.

Rimini Protokoll

R: A színészek valóságos karaktereket formálnak majd meg?

SK: Sok-sok emberrel találkoztam Kínában, akiket önmagukban nem mindig tartottam volna elég érdekesnek. Ezért inkább veszek egy kicsit ebből, egy kicsit abból, és a szájukba adok olyan mondatokat is, amiket maguktól talán nem mondanának.

R: Klasszikus írói munka.

SK: Igen. Ez így már túlmutat a másoláson. És ezek a figurák emiatt már sokkal függetlenebbek is lesznek a valós mintáktól.

R: Sőt, csinálnak abszurd dolgokat is. Például úgy táncolnak a gyárban, ahogy kevés autómérnök. Az eredeti koncepció szerint a színészek valós kínai karaktereket formáltak volna meg.

SK: Márciusban itt voltam egy hétig, és volt néhány tanulságos próba a színészekkel. Amikor egy német színész egy kínai dolgozót kezd utánozni, az nagyon nagyképűnek tűnt és elég hülyén nézett ki. Ráadásul könnyen rasszista felhangot is kaphat. Ebben az előadásban kísérletet teszünk arra, hogy megértsünk egy másik kontinensen létező kultúrát – ez természetesen sokkal könnyebb a saját oldalunk felől nézve. Ezért úgy döntöttünk, hogy inkább játsszanak a színészek német figurákat, akik Kínában élnek, dolgoznak.

R: Széleskörű kutatás előzte meg a próbafolyamatot. Járt Kínában, készített sok-sok képet és filmet, illetve jó néhány könyvet is elolvastak. Ez elég vajon a megértéshez?

SK: A teljes megértéshez nyilván nem. De ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni, elég. Kétszer két hétig voltam Kínában, jártam Pekingben, Sanghaiban, Changchunban, Guangzhouban és Urumcsiben. Három városban az autógyárakat is megnéztem.

R: Először dolgozik színészekkel?

SK: Nem, dehogy, mindig is dolgoztam színészekkel. De hosszú idő óta most először dolgozom kizárólag színészekkel.

R: Bizonyos szempontból ők is szakértők, nem? A színészet szakértői.

SK: Végülis igen, de ez most más. Ez klasszikus színészi feladat.

R: Ön választotta a színészeket?

SK: Voltak kívánságaim, de nem igazán vették őket figyelembe. A többségüket rám osztották. Öt színészt akartam – őket megkaptam. És akartam egy színészt, aki zenész is, de ilyen nem volt, ezért hozhattam kívülről. És szükségem volt még egy nőre, ezért felkértem egy kínai táncosnőt is.

R: Velük először dolgozik?

SK: Velük igen. A dramaturggal és a díszlettervezővel dolgoztam már korábban is.

R: Miben más a civilekkel végzett munka?

SK: Velük először is interjúzok, és összeszedem a mondanivalójukat. Próbálom megőrizni a stílusukat, élni hagyni a személyiségüket. A színészekkel próbálunk logikusan gondolkodni a szövegről, hogy felépíthessünk fiktív karaktereket. Ebben sokkal jobban benne van az én ízlésem. Az, hogy én mit találok vidámnak, érdekesnek, túlzottan moralizálónak, túl ismétlőnek, túl korainak vagy túl későinek, illetve van ezernyi ok, hogy mi hogyan alakul. Persze, most az elején megpróbálok ragaszkodni ahhoz, ahogyan én láttam, én olvastam. Az én értelmezésem a meghatározó.

R: A szöveg jelenleg levélformában íródik. Levelek a Volkswagen Népköztársaságból – ez az előadás alcíme. Ezeket a leveleket tehát németek írják, akik Kínában dolgoznak. Miért ez a forma?

R: A színészek által játszott karakterek tehát levélben mesélnek a közönségnek. Nincsenek dialógusok, nincsenek egymással konfliktusaik, nincs igazán közös történetük. Tudom, hogy ez nem feltétele a színháznak, mégis megkérdezem: mitől lesz ez drámai?

SK: Találtam egy blogot, amelyen egy Sanghajba költözött német család ír leveleket haza a rokonaiknak, ismerőseiknek, ez adta az ötletet. Mindig szeretem, amikor a szöveg egyenesen a közönségnek megy. Ezek a levelek is tulajdonképpen a közönségnek szólnak. Üzeneteket átküldeni, közvetíteni a zenekari árkon túlra sosem egyszerű feladat. Első nap kipróbáltuk azt is, hogy milyen, ha egymás közt leveleznek a szereplőink, de az nem igazán működött. Azt is megpróbáltuk, hogy úgy kezdjék a színészek, hogy elmondják, hogy én színész vagyok, és most egy kínai embert fogok utánozni – de ez sem volt jó. Bejön egy ember, és elmondja, hogy színész vagyok, itt dolgozom Hannoverben már tíz éve, a színházat erősen támogatja a Volkswagen gyár, és ezért most az autógyártásról fogok mesélni és így tovább. Ahogy meghallottuk, őrültségnek tűnt. Mindenki tudja, hogy színészek állnak a színpadon. Amikor civilekkel dolgozom, akkor nagy hangsúlyt fektetek a helyzet tisztázására, de ebben az esetben ennek nem lett volna értelme. Amióta áll ez a színház, mindig is színészek voltak a színpadon, ezen nincs mit magyarázni.

A közös történetük az, hogy mindannyian Kínában keresik a helyüket. Amit megosztanak a nézőkkel, az végül is öt útinapló. Én az ilyen beszámolókat nagyon szívesen olvasom. Ezekből kiolvashatók történetek, találhatók benne egymásnak ellentmondó gondolatok, vélemények, és mindegyik történetszálban felfedezhető valamiféle személyiségfejlődés. Az ötlet jelenleg az – és nem tudom, hogy ez a végén is így lesz-e –, hogy a karaktereket egy éven át követjük Kínában. Látjuk, hogyan élik meg a környezetváltozást, hogyan szoknak hozzá a helyi viszonyokhoz. És vannak viszonylag drámai fordulatok is. Hagen úgy kezd, mint egy macsó autóőrült, aztán teljesen azonosul a falusi lakosság problémáival. Júlia naivan érkezik mint feleség, aztán tanárnőként kezd dolgozni, majd a végére elvált újságírónő lesz belőle. Janko egy felsőosztálybeli figurát játszva próbál valamiféle analízist adni és megérteni a kínai kultúrát. Én jónak tartom, hogy ezek a figurák nem feltétlenül vitatkoznak egymással mindenféle megkonstruált drámai szituációkban. Mindegyik karakternek önmagában megvan a saját konfliktusa. Susana például az egyik cég sajtófőnöke, és folyamatosan azzal küzd, hogy mit szabad vagy mit nem szabad mondania. Az is különböző, hogy mióta élnek Kínában. Julia frissen érkezik az országba, Hagen néhány hónapja, Janko mondjuk, fél éve van ott. Matthias pedig már másodszor dolgozik Kínában. Remélem, a nézők találnak majd olyan gondolatokat, érzéseket ezekben a figurákban, amelyekhez tudnak kapcsolódni. Bízom benne, hogy ez így is érdekes lesz.

R: Ez Rimini Protokoll-előadás.

SK: Legalábbis ez áll a színlapon. De nem tudom, hogy ezzel a kollégáim mennyire értenek egyet. Én nagyon jónak tartom, ha egy művész, amikor már megértésre talált a közönségnél, akkor kipróbál valami teljesen mást. Ezért tartom unalmasnak Marina Abramovicot, és, mondjuk, Chris Burdent nagyon érdekesnek. Burden sokkal radikálisabb volt, mint Abramovic, ő is többször megvágta a testét, de tíz év után azt mondta, hogy „most kipróbálok valami mást”, és elkezdett, mondjuk, bútorokat meg tévékészülékeket gyártani. Mindig kitalált magának valami újat. Sokkal érdekesebb megnézni tőle egy kiállítást, mint Abramovictól.

R: A kollégái nem csinálnak ehhez hasonló projekteket színészekkel?

SK: Eddig még nem csináltak. De a következő közös projektünkben is lesznek színészek. És csináltunk is már hasonlót, de ilyent nem, ahol a színészek a központi szereplők.

R: Az elmúlt években a városprojektekkel kapcsolatban lehet leginkább hallani a csapatról: száz civil szereplő segítségével megpróbálnak minél pontosabban reprezentálni egy várost a színpadon. Hány helyen jártak már vele?

SK: Hú, azt már én sem tudom. Körülbelül húsz helyen.

R: Olyan ez, mint egy színházi franchise?

SK: Nem, mert mindig mi magunk hozzuk létre az előadásokat, talán ha két kivétel volt. De ha akarják használni hozzá a Rimini nevét, akkor mi is részt veszünk az alkotófolyamatban.

R: Azért én Budapesten megcsinálhatnám?

SK: Hát… meg kell beszélnünk majd a részleteket.

R: Csak mert oda mostanában nem hívják a Rimni Protokollt.

SK: Most valóban nem. De voltunk már ott, mehetünk újra. Vagy szerinted ez mostanában lehetetlen?

R: Mostanában inkább van pénz stadionokra, mint nemzetközi színházcsinálókra.

SK: Ez azt jelenti, hogy nincs külföldi színház Magyarországon?

R: De van. A Trafó jól működik. És megvannak a fesztiválok is, amelyeken régebben látni lehetett a Rimini Protokoll előadásait is (A tőke, Radio Müezzin).

SK: Nekem nem lenne semmi bajom azzal, hogy Magyarországon játsszunk. Pont azokon a helyeken kell leginkább fellépni, ahol a helyi művészek rosszabb helyzetben vannak, vagy ahol az embereknek esetleg nehezebb kifejezni a saját véleményüket. Ezért például kiemelkedően fontosnak éreztem, amikor Fehéroroszországban játszottunk. Léteznek helyek, ahol a külföldi társulatok privilégiuma politikai színházat csinálni.

R: Erről Magyarországon azért még nincs szó.