Június utolsó szombatján közel húszfős csoport járta végig és tisztította meg a Szeged belvárosában elhelyezett öt botlatókövet, majd a Régi Zsinagóga télen-nyáron hűvös falai között üldögélve és beszélgetve fejezte be a túrát. Tehát nem történt semmi különös. Vagy mégis?

Amikor 2014. június 24-én, a szegedi zsidóság deportálásának hetvenedik évfordulója előtti napon létrejött a legnagyobb közösségi portálon a dél-alföldi város zsidó múltját és örökségét nem feltétlenül a tudomány eszközeivel feltárni és megismerni akaró, de legalább a virtuális térben az emlékezetben megtartani kívánó nyílt csoport, bevallom, némi kétellyel fogadtam el a meghívást. Értelmes, vagyis hasznos tartalommal természetesen könnyen megtölthető egy ilyen oldal, az elmúlt napokban felkerült anyagok, köztük az OSA Archívum origo.hu-n fenntartott blogjának a szegedi deportálásokról szóló bejegyzései vagy a Délmagyarország című napilap nemrég digitalizált archívumának vonatkozó cikkei ezt máris bizonyítják. 

Ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogyan tud mindez értékesebbé és érdekesebbé válni egy puszta raktárnál, mitől lesz ez a kezdeményezés más, mint bármely hasonló csoport, vagyis hogyan tud az itteni, egyetlen tag által sem főállásban, csupán érdeklődésből, kíváncsiságból folytatott tevékenység átlépni egy bizonyos határt. Senki se értsen félre: természetesen nem villámgyorsan formálódó tömegmozgalmat vizionáltam, csupán arra voltam kíváncsi, hogy az értelmiségi csoporttagok és érdeklődők figyelme és elkötelezettsége képes-e a „dimenzióváltásra”, vagyis arra, hogy a Facebook névvel-arccal együtt is sokszor névtelen-arctalan közege képes-e megmozdulni és ami ennél lényegesebb: megmozdítani másokat. Ahogy már utaltam rá, az első kísérlet vitán felül sikerült: a mindenestül közel háromórás, spontaneitása ellenére jól szervezett esemény egyfelől példaértékű lehet más vidéki magyar városok számára, másrészt egyértelműen folytatást kíván helyben és a környéken. 

A délután forgatókönyve meglehetősen egyszerű volt. Az öt helyszín mindegyike előtt megállva a résztvevők rövid, előre összeválogatott szövegeket olvastak fel: Radnóti-versek mellett részletek hangzottak el a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság online adatbázisában fellelhető, a vészkorszakra visszaemlékező, Szegedhez kötődő jegyzőkönyvekből, majd a botlatóköveket a sétálók közösen megtisztították a rájuk rakódott szennyeződésektől. (Gunter Demnig egyedülálló vállalkozásáról bővebben ld. a művész honlapját, illetve Valaczkay Gabriella cikkének vonatkozó részét – a szerk.) A gyakorlatban helyszínenként legfeljebb, ha tíz percet jelent mindez, vagyis szinte semmit. És mégis: ez áldozatonként pontosan tíz perccel több annál, mint amennyit általában eltöltünk az emlékezéssel.

A séta leginkább elgondolkodtató tanulsága éppen a hiányból fakad: abból, ahogyan a kövekre vésett nevek szerényen, magányosan, csöndesen dacolnak a múló idővel. Nem tudunk a nevek mögé se teljes, se töredékes élettörténetet állítani még akkor sem, ha a korról, a közegről, a társadalomról össze is gereblyézzük mindazt, ami csak megtudható. A köveken szereplő nevek Szegeden és szerte Európában jelek csupán, a projekt gazdája egy 2007-es interjúban el is zárkózik attól az értelmezéstől, miszerint a 10×10 centiméteres rézlappal fedett betonkockakövek emlékművek lennének: „Nem, nem, emlékműről szó sincsen! Az emlékezetről van szó, ami megkopik, elhalványul, de valahol mélyen mégis elevenen él.” Ehhez pedig, lássuk be, nincs feltétlenül szükség intézményekre vagy más hivatalosságokra: elég, ha néhány felelősen gondolkodó állampolgár összefog és teszi, amiről úgy érzi, hogy tennie kell. 

Az elhangzó jegyzőkönyvrészletek szinte belehasítanak a nyári forróságba, a túlélők vallomásaihoz nincs mit hozzátenni. „Elég jó sorsunk volt, csupán az utolsó két hónapban éheztünk sokat, előfordult, hogy egy hétig sem kaptunk kenyeret, később vizet sem…” „Kivitték az embereket – 24 fokos rettenetes fagyos éjszakák voltak – teljesen le kellett vetkőzniük és úgy mezítelenül hasaltatták le egy teherautó oldalrészére, amelyet a földre helyeztek…” „90-en voltunk elhelyezve a vagonban, rettenetesen össze voltunk zsúfolva, két idősebb ember az úton megőrült, éjjel elkezdtek szaladgálni, tapostak rajtunk, azt hittük, agyonnyomnak bennünket…” És így tovább, a végtelenségig.

A Somogyi utca 23. alatt a hivalkodó irodaház előtti egyen-díszburkolatban diszkréten bújik meg a kő, ami az 1944-ben Auschwitzba hurcolt Kovács Samunéra emlékezik. A Tisza Lajos körút 76-nál, a Szeged Nagyáruház háta mögött, az 1941 és 1944 között épült Honvéd téri református templomtól néhány tízméterre az 1944-ben Felixdorfban meggyilkolt Dr. Birnfeld Sámuel táblája található. Hosszabb séta következik, míg a legtávolabbi helyszínt elérjük: a Szent István tér belvárostól legtávolabb eső sarkán nyíló Szűcs utca páratlan oldalán a második ház előtti kő emlékeztet az 1905-ben Nagyhalászban született és 1943-ban Ukrajnában meghalt Seelenfreund Józsefre. Vissza a centrumba, de a Püspök utca 11-nél egy pillanatra elbizonytalanodunk: a ház kapuja előtt viszonylag friss építkezés nyomai, az Auschwitzban meggyilkolt Müller László botlatóköve a Püspök és a Mérey utca sarkára került, az aszfalt kicsit rá is folyt a névre, talán vésővel kellene eltávolítani róla? A Bartók tér és a Régi Zsinagóga között van a Bolyai utca 2., ahol a deportálás közben meghalt Hollender Józsefnére emlékeztet az első, Szegeden 2007 tavaszán lerakott botlatókő.

A következő sarkon pedig már a Régi Zsinagóga 1843-ban felhúzott, azt követően több átalakításon és funkcióváltáson átesett épülete következik. Egykor alighanem imaszékek álltak azon a helyen, ahol ma színpad és nézőtér találkozik, és ahol ezen a szombat délutánon leülünk körbe. A kis csapatból tán ketten teszik fel a kezüket az azt firtató kérdésre, hogy ki nem járt még a klasszicista stílusú épületben, Szeged valaha második zsinagógájában. Amire már régóta egy másfajta szakralitás helyszíneként tekintenek a művészetszeretők: több mint húsz éve a MASZK Egyesület működteti itt kortárs előadó-művészeti központját, szerény anyagi körülmények között, országos viszonylatban is kiemelkedő ambícióval és minőségérzékkel. Az egyesületet vezető Balog József rögtönzött idegenvezetése során felidézi a világhírű Derevo művészének, Anton Adaszinszkijnek a szavait, amikor az először lépett az épületbe: „Érzem a szombatot!” Íme, az emlékezet eleven.