Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FELÖNTÉSEK, FELDOLGOZÁSOK

Adagio / Miskolci Nemzetközi Operafesztivál
2008. jún. 15.
Akadnak kulturális produktumok, amelyeknek helyes beazonosítása és elemző értékelése komoly próba elé állítja a mindenkori recenzenst. Az Adagio nem ilyen: a többségi tenoralakulat ugyanis oly szimpla eset, akár az Így írtok ti Szabolcska-paródiája. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Az Adagio annak a nemzetközi fölismerésnek köszönheti létét, miszerint az „összefésült fiúcsapat – bakfis rajongótábor” sikerképlete nemzedéki csúsztatással is működik, ha némi komolyzenei látszatot és újrahasznosított világslágereket csomagolunk melléje. A popszakma szabadalmi oltalom alatt nem álló, s nyilvánvalóan részben a Három Tenor által ihletett écája (amelynek legismertebb kortárs megvalósulása az Il Divo) nálunk is életképesnek bizonyult, s ha a kötelező finnyáskodást félretesszük, voltaképp csak egyetlen érdemi kérdés marad számunkra: vajon élvezhető-e a tuti ötlet hazai felöntése?

Adagio (Forrás: operafesztival.hu)
Adagio (Forrás: operafesztival.hu)

Nos, a Miskolci Egyetem Díszaulájában megrendezett délutáni koncert zajos sikert aratott a tisztes létszámú és életkorú közönség körében, s legfeljebb a zavaró túlhangosítás és a kísérő Adagio Orchestra olykor bízvást töménynek ítélhető hangzása keltett csekély, ám érzékelhető visszatetszést az első sorok nagymamakorú jegytulajdonosaiban. Igaz, a három rokonszenves fiatalember műsora a többszörös bebiztosítás jegyében fogant, hiszen zárt láncban követték egymást a garantáltan ismerős és hálás slágerszámok: Demjén Ferenc Jégből vagyok című örökzöldjétől Albinoni Adagiójáig, Az operaház fantomjától Bach D-dúr szvitjének Air-tételéig. Csakhogy nyitott füllel hallgatva Balczó Péter, Homonnay Zsolt és Nagy Sándor produkcióját, egykönnyen felismerhetőkké váltak a formáció nem is annyira rejtett alapproblémái. Mindjárt a második számként felidézett Máté Péter-sláger, a Majdnem szerelem volt… nyilvánvalóvá tette, hogy hozzáadott értékre ezúttal nem számíthat a dal kedvelője. A triumvirátus beltagjai számára beiktatott kísérőszólamok kifejezetten zavarólag hatottak, s nem kevésbé bizonyult aggályosnak a következő, ugyancsak szakítós programpont, az ABBA megejtően bús dalának (The Winner Takes It All) előadása sem: a női szólóra, s ABBA-hangzásra komponált szám érzelmi töltete, s ha tetszik, drámaisága elsikkadt a szólót egymásnak passzoló három férfi mutatványában. Ugyane problémát jóval kíméletlenebbül és indulatosabban tételezhetnénk Bach Airjének melódiamészárló előadásáról szólván, ám alkalmasint helyesebb a következtetésünket ideilleszteni: az Adagio felhangzott repertoárjának csak kisebb része hangzik kellemesen és stílusosan három, popkísérettel adjusztált férfiénekes előadásában.

Vagy legalábbis eme három énekes előadásában. Ugyanis e három hang – úgy tetszik – élőben és stúdiófelvételen sem mindenkor harmonizál egymással: Balczó operás ízű, olykor már-már parodisztikus vócséja rendre elüt a másik két, a popzenei hangzással barátságosabb viszonyt ápoló hangtól. Meglehet, kellő jóindulattal ezt akár tudatos kombinációnak is vélhetjük, aminthogy magaviseletük látványos elkülönbözését is erre magyarázhatjuk. Mindazonáltal a bonvivános Homonnay, a zenés színészi erényeit eltagadni képtelen Nagy Sándor és a kiállásában Andrea Bocellit idéző Balczó kínos egyöntetűséggel végezte a kirótt mozdulatsorokat, a koreográfiának azért aligha tódítható sablongesztusokat.

Amíg a koncert többszöri ruhaváltásokkal haladt a ráadásszámokkal beszegett végkifejlet felé, azért akadt néhány dal, amely határozottan illett e formációhoz. A nápolyi Bixio Mamma című férfitorokra szerzett fiúi rajongása például igen jól viselte a trió együttes hangadását, míg a Belle, illetve a már ráadásként elővezetett Tom Jones-sláger, a Delila szerencsésen fölparcellázva, s ellenszólamokkal nem megterhelve került elénk.

Az Adagio sikert aratott a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál programján, ám produkciójuk – már ha a két közbeszúrt blőd anekdotára illedelmesen a feledés fátylát borítjuk – tökéletesen nélkülözte az eredetiségnek akár a szikráját is. S bár a formáció még nyilván jó párszor meg fog újulni a közeli jövőben (hisz a szezonális megújulás a popcsapatoknak majd’ oly lételeme, mint a kispártoknak), az Adagióból aligha válik az igényes könnyűzene letéteményese. Külön-külön tán többet remélhetünk e három fiatalembertől.               

 

Kapcsolódó cikkünk: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek