Az égiek nem igazán kedveztek a Színház- és Filmművészeti Egyetem II. évfolyamának, Gálffi László osztályának. Az érdeklődők testüket gondoson körbecsomagolva kuporogtak a székeken, s miközben az első pár már bele is kezdett egy érzéki tangóba, aligruhában, addig némi gonoszkodó (ön)iróniával azon tűnődtem, ez most minden ízében fizikai színház lesz – a vacogó nézőknek is.
 Jelenet az előadásból |
A hosszabb-rövidebb, egymásra következő jelenetek talán későbbi előadások kezdeményeit, gyakorlatait vonultatják fel, tánc, mozgás, „fizikalitás” és próza különböző keverésű elegyét – megkockáztatom, a tervezett fizikai színház tanszék majdani főbb irányvonalai mentén. A közelmúltban itthon több előadás is magára próbálta a Nyugat-Európában már pár évtizedes múlttal rendelkező fizikai színház sajátos jegyeit, a test közvetlen anyagiságának (ami zuhan, ami puffan, ami fáj, amire hat a gravitáció – és ami bizony nagyon nehéz, még ha pillekönnyűnek is gondoljuk a társa kezében égbe emelkedő táncosnőt) az adott pillanatba sűrűsödő, és nem áttételesen jelentést képző, hanem közvetlenül, működése révén kifejező erejét. Gondoljunk Horváth Csaba (a jövőbeni tanszék másik meghatározó tanára) Trafóban bemutatott Kalevalájára, vagy a „physical theater” fogalmat megalkotó DV8-re.
A mostani bemutató óvatosan előrearaszolva készíti fel a nézőt a fizikai színházra mint műfajra.
 Jelenet az előadásból |
A Lajkó Félix szenvedélyes zenéjére előadott férfi-nő összecsapásnak nem tesz jót a kint-tér. Egy belső, intimebb helyszín érvényre juttathatná ennek a tánc-háborúnak a karakteres, színház felé kacsintón dramatizált részleteit, amik így elerőtlenednek.
Aztán három fiú csá-csumi-csázik, streetboy-rapperek menő lepacsizó stílusában, tapssal, dobbantással. Láttunk már hasonlót elégszer amerikai filmekben, mégis szórakoztató és könnyed, ügyesek a fiúk; ami újdonság, hogy az „alap-rapre” és a hozzá kapcsolódó mozgásformára végül jópofa geg épül: a mellettük hellózva elvonuló fiút még átnevelik, s négyen „csumiznak”, de a sziasztokat köszönővel már nem tudnak mit kezdeni.
A fiatalabb hölgyközönség ezzel a számmal le lett véve a lábáról, de hátra volt még a feketeleves (jegeskávé…), amit a japán harcművészeti iskolák halandzsa(?) vezényszavaira fakardjukat rezzenéstelen arccal újra és újra előrántó, majd képzeletbeli hüvelyébe visszacsúsztató csoportgyakorlat, illetve egy, a musicalek világát idéző taps-ritmus-mozgás show előzött meg.
 Jelenet az előadásból |
Aztán nem volt menekvés. Hosszadalmas fizikai színházi komédia-szerűség veszi kezdetét, egy trágár játék, melynek alapszituációja egy tervezett lakógyűlés. Megismerjük a ház mindenféle lakóit, akik egy része furcsa, groteszk, hosszú orrú maszkot visel, belső ki-kit-szeret történetek látszanak körvonalazódni, elhangzik annyi „bzdmg”, amennyit talán még Vinnai András aznap felolvasott Gromov című új drámája is megirigyelne, s végül, csattanóként, a ház ledózeroltatik. Hosszasan lehetne elemezni, mitől csúszott végképp félre az előadás, hogy a fizikalitás és a szövegmondás miért nem működött együtt ebben az abszurd, elidegenítő darabban, de több szempontból is tisztességtelen lenne. Talán egyszer, egy kevéssé fogvacogtató, beltéri bemutatót követően…
 Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei |
Zárásként egy sor szék kerül a színpad előterébe, a tucatnyi lány és fiú ülve, vagy a székek mögött állva kezd angol (s párhuzamosan halkabb magyar) szöveges ritmus-fokozat játékba. Ez valahogy nagyon ismerősnek tűnik, sőt, egy pillanata (talán csak a képzeletem játéka) mintha konkrétan a DV8 The cost of living című „táncfilm”-jelenetének egy parafrázisa lenne, melyben parókás, bohócorrú figurák ülnek egymás mellett egy turistahajón, s motorikus fejmozgásaikkal az eléjük épp beülőt szórakoztatják…
A POSZT alatt szinte minden napra jutott valami kültéri tánc-performansz, a színháztér zártságából az újítás nevében utcára hurcolkodó happening. A Mozgásbemutatónak jót tett volna, ha beköltözik. Meg nekünk is.
Kapcsolódó cikkünk:
POSZT 2008