Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSODÁK HELYÉBE NŐTT DALOK

Tamási Áron: Énekes madár / Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, POSZT 2014
2014. máj. 31.
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Koltai M. Gábor egy Tamási Áron-drámát dolgozott fel úgy, hogy az alapszövegből az idealizáló-nosztalgikus, lágy részeket kimosta, s helyette kötőelemként a Csík Zenekar zenéit használta föl. SÁNDOR ZITA ÍRÁSA.
Szabó Márta, Horváth László Attila
Szabó Márta, Horváth László Attila. Fotó: Kurdi Tamás
Az Énekes madár színrevitele számos nehézséggel, buktatóval jár(hat), Tamási Áron szövege bizonyos helyeken könnyű és felszínes megoldásokkal kecsegtet(het). Az első felvonásban ott van például a vénlegényeknek a vénleányokhoz intézett, nagy nehezen, kínlódva kinyögött leánykérése – a felszínen vicceskedő, ám valójában nagyon is keserű jelenetek sora. A második felvonásban a két fiatal szerelmében való önfeledt és giccses elmerülés, szépelgés is magától értetődőnek tűnhet. A csodás elemek (a fal elmozdítása, a fa gyors növése vagy az őszinte szerelmeseket magába fogadó, a gonosz, irigy öregeket viszont magából kidobó ágy) a harmadik felvonás mesebeli alakjaihoz és fordulataihoz vezetnek: Móka édesanyja jó boszorkányként, babonázással, főzetekkel tesz rendet és igazítja jó irányba a cselekményt.
Kosik Anita
Kosik Anita. Fotó: Szőlősi Dávid
Koltai M. Gábor és Sediánszky Nóra dramturg úgy döntöttek, hogy lefaragnak a mesebeli, csodás elemekből; amit mégis megtartanak, az egyrészt biztosítja az előadás „tamásis” jellegét, másrészt a keserűre hangolt, vicceskedés helyett karcos feketehumorral telített előadásban szinte életmentő, a sok rossz között szükségessé váló, átmeneti feloldást nyújtó elemmé válik. A csupasz, magas falak között élő Gondos lányok ugyanis minden percüket kétségbeesetten élik, az egyetlen lehetséges megoldás, a férjhez menés, a valamiféle boldogító emberi érzés (szeretet, tisztelet a másik iránt) lehetőségét napról napra veszítik el, s ez az iszonytató, vesztes állapot nemcsak a téboly felé löki őket, de keserűségükben mindent gonosznak és ellenségesnek látnak. Eszter (Szabó Márta) és Regina (Széles Zita) egy szemernyit sem kedvesek vagy sajnálatra méltóak, szörnyű grimaszokat vágnak, éles hangon kárognak és gyors, határozott mozdulatokkal ütnek vagy törnek, ha arra kerül a sor – saját sikertelenségük felett érzett keserűségük miatt a szemük elé kerülő fiatal szerelmespár puszta létezése is ingerli őket. A vénlegények e hevesen izzó gyűlölet ellenpontjai: beletörődni vágyó undor ül ki az arcukra, mozdulataik lomhák, szemük üresen bámul a semmibe a vénlányok idegrohamai közben, inkább mozdulatlanul ülnek vagy állnak, semmint bármiféle akcióval felkavarják a már így is bűzölgő állóvizet. 
Koltai M. Gábor ezt a vénleányok és a vénlegények játékmódja közötti izgalmas, dinamikai játékokra is lehetőséget adó különbséget finoman és okosan vezeti fel: az előadás első perceiben kisrealista eszközöket alkalmaz, s később a Gondos lányok és a vőlegények játéka apránként egyre eltúlzottabb, erőteljesebb kontúrokat vesz fel – mely a végén már nem emlékeztet a hétköznapokból ismerős gesztusokra. Az előadás egésze alatt nagyon fontos szerepet kap az evés: a különbféle zöldségekkel való munka és a húsok, levesek, kenyerek, gyümölcsök megevése. Regina főz, pucol, késsel hadonászik, egy egész zsemlét is belegyömöszöl a szájába (még a leánykérés előtt, kétségbeesésében), bravúros jelenet, hogy vőlegénye, Máté (Fellinger Domonkos) közeledésekor az éppen rágcsált körtét a tenyerébe köpi, s a csókváltás után újra bekapja, megrágja és lenyeli. A keservükben mindent birtokolni, bekebelezni, elpusztítatni kívánó öregek mérték nélkül isszák a pálinkát, s Móka halálára is húslevessel, sültekkel készülnek, a zabálás pont a fiú búcsúztatásakor éri el tetőfokát.
Szabó Márta, Horváth László Attila
Szabó Márta, Horváth László Attila. Fotó: Szőlősi Dávid
Ezzel szemben a fiatalok egy falatot sem esznek az egész előadás alatt, ez is mutatja különbözőségüket, az öregek dolgaitól való távolmaradási szándékukat. Míg az idősek régi, ízléstelenül összeválogatott ruhákban járnak (Máté például cifra csizmában, kardigánban és melegítőben, melynek lyukait beszélgetés közben, a lábán varrogatja Regina), addig a fiatalok népi motívumokkal ellátott alsók (huszárkötéses mintájú csizmanadrág) és plázákból szerzett felsők (Móka Mickey-, majd Superman-pólója, Magdó színben a szoknyájával harmonizáló melegítője) kombinációját hordják. Furcsa keresztezései ők egy hagyományoktól gúzsba kötött, lefelé húzó, de mégis felfelé tekintő világnak. 
Lakatos Máté Mókája egy nagykamasz végtagokat furcsán lóbáló mozdulataival jár-kel, inkább okos igyekszik lenni, mintsem hirtelen haragú, megfontoltan veti magát az őt megölni akaró vénlegények közé is. Kosik Anita Magdója sem sokdimenziós szereplő, őszinte és erős akaratú, a rózsát hozó, kedveskedő szavakkal hódító Lukácsot (Horváth László Attila) ugyanúgy utasítja vissza, mint a részeg, egy száradó fát gyökerestül kitépő (és azt virág gyanánt prezentáló) Mátét. Kosik Anita világosan mutatja a figura meg-megijedéseit és a szó jó értelemben vett egyszerű egyenességét, nagy dicséretet a közben elénekelt dalok miatt érdemel. Szabó Márta igazán különleges grimaszképző technikával rendelkezik, Széles Zita egy dühében soha nem látott mozgékonyságúvá vált öreglányt formál meg. Horváth László Attila mesterien bánik a szünetekkel és a tempóváltásokkal, Fellinger Domonkos viszont olyan Mátét alakít, akiben a szörnyű ruházat és a borzalmas modor ellenére is valami szimpatikus, meggyőző energia bujkál (mintha a kardigánt levéve bármelyik pillanatban herceggé változna). A második felvonásban szabadjára engedi ezt az energiát: egy részegen hőzöngő bika (ahogy mutatja a pólója is), aki vödröket dobál és a színpadon ücsörgő zenészeket is majdnem levizeli. 
Fotók: Kundri Tamás és Szőlősi Dávid
Fotók: kulturszalon.hu
Füzér Anni látványtervező komplex és izgalmas munkája nem csak a jelmezekben, hanem a térrendezésben is felismerhető. A padlón mindenféle lyukak akadályozzák a zavartalan járkálást, ott található a lecsukható tetejű kút, vagy a lejárat a másik szobába/ismeretlen mélységbe – innen bukkan elő például a hegedűs. Az elmozdított fal helyén a második felvonásban a nézők felé lejtő rámpa áll, ez a térelem szolgáltatja a csodát is: a Móka alatt megnövő fa nem más, mint a rámpa emelkedése. A csodák azonban itt meg is állnak, Tamási harmadik felvonásba beiktatott mesés elemei eltűnnek: ez a világ nem érdemli meg, hogy a dolgok jóra forduljanak, az elkövetett bűnök nem visszafordíthatóak. Az anya sem bájolni vagy rendbe tenni, csupán a kedvesét megmenteni akaró, de az öregek által a kútba vetett, haldokló fiát megmosdatni érkezik (Pregitzer Fruzsina). 
Megkapó, látványos és beszédes, ahogy Magdó és Móka két, egy hosszú létrával összekötött ágyon búcsúznak el egymástól. A Koltai M. Gábor mesélte történet az eddig tapasztalt gazdaságos nyesegetésekkel, a harmadik felvonásból csak a legszükségesebbet átemelő gesztussal ellentétben ezen a ponton megnyúlik, mintha a darabnak többször is vége lenne, záró képek sorjáznak egymás után. Az utolsó jelenetben Móka, immáron feketébe öltözve, felmászik a létrán és eltűnik a színpad felett, az öregek sorra beugranak a kútba, Magdó pedig egyedül marad a színpadon, fehér alsóruhában, legörbülő szájjal – középen. Kérdés persze, hogy mi melyik irányba tartunk – a dal azt mondja, hogy „Nem kezdtünk nagyon bele / Semmibe, jössz úgyis te / És minek is bármit is / E kis időre.” Ilyenkor érteni, hogy Tamási Áron és Lovasi András ugyanarról beszél. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek