A két szőrös, rücskös sámándob közé ékelt zöldellő éden ugyanis szkenneli és azonnal meg is osztja a szellemi világhálón a központilag támogatott vizuális, erkölcsi és szellemi alulkulturáltságot, ami lassan jellemzőbb hungarikum, mint a túró rudi. A zsigeri elutasítás ezúttal szakma és közvélemény részéről egységes, pedig nincs min meglepődni, tételesen vizsgálva csak az történt, ami a feltételekből következett.

A szóban forgó legújabb botránykőről – dacára annak, hogy egy közel öt milliárd forintból világra jönni készülő épületről van szó – építészeti kritikát írni lehetetlen. A Magyar Nemzetben egy jó szándékú Makovecz-tanítvány, Őrfi józsef ugyan megpróbálkozik vele, kimondottan azzal a céllal, hogy Szőcs Gézát, az Expo kormánybiztosát szigorúan szakmai érvekkel jobb belátásra bírja. Ám már az első bekezdésben kénytelen megállapítani: „a napokban véglegesként közzétett pavilonterv építészetileg nem értékelhető… szellemileg nem létezik. … Még ha valami különleges ok miatt el is fogadnánk, hogy… vízből kell életfaszimbólumot táltosdobon megépíteni, akkor is végtelen sok olyan megoldás lenne elképzelhető, amely jobb lenne, mint ez… És hát legyünk őszinték, igazából nem is ez volt a feladat.”

Nézzük hát a feladatot: milyen szellemi háttérrel kínált kiindulópontot a megrendelő – jelesül a magyar kormány – a Magyarország méltó megjelenését szolgáló pavilon építészeti tervezéséhez. A 2015-ös expo mottója: „Táplálni a világot, energiát adni az életnek”. A megvalósításra kiválasztott épület ezt fogalmazza épületté, a pályázati anyagban így summázza építészeti mondandóját: „A szakrális, szellemi tartalom művészi megformálása, a három dobépület és a kert hármas egységét jelképezze legrégebbi, és legszebb köszönésünk: Bort, Búzát, Békességet!” Ami a szellemi gyökereket illeti, „a formavilága, megjelenése, anyaghasználata bemutatja a magyar építészet egyik fő vonulatát, amely az ácsolt faszerkezetes népi építészettől (falusi csűrök, istállók, gabonatárolók) Kós Károlyon és Makovecz Imre organikus építészetén át jut el az élő természetre reflektáló, és azzal harmóniát kereső, környezettudatos építészethez.” A tiltakozást bízzuk ismét Makovecz tanítványaira, mindössze annyit érdemes megjegyezni, hogy a világító bordákkal kombinált bibircsókos sámándobok nem csak a tradicionális építészeti hagyományok, de az egész tradicionális magyar kultúra megcsúfolását jelentik. A sámánok remélhetőleg már készülnek a visszavágóra, a hivatalos meghatározás szerint ugyanis: „A sámándob a sámán lova, amelyen eljut az alsó vagy a felső világba, a szellemek birodalmába." – és szó, ami szó, elég nagy lovat adtunk alájuk.

Ami ennek nyomán létrejött, formáját tekintve nehezen értelmezhető, pedig a tervezők nem árultak zsákbamacskát, megmondták világosan, hogy ez három sámándob. A bordák utólag kerültek a koncepcióba, a suttyomban elvégzett, sürgős átalakítás során, nyilván azt szimbolizálva, hogy mamut került a fogaskerekek közé. Az interneten azonnal felbukkanó megfejtési kísérletek (viking tehenészlány, bomló bálnatetem, vegetáriánus velőscsont) tömegét látva érdemes lenne újabb pályázatot kiírni a legmegnyugtatóbb megoldás érdekében, ez egyúttal igazolná a kifejezetten e projekt megvalósítása érdekében létrehívott, ám további nemes célokat is maga elé tűző Nemzeti Kreatív Intézet munkáját, hisz az eddigi próbálkozások máris bizonyítják, hogy a magyar kreativitás nem szorul ösztönzésre, sokkal inkább anyagi támogatásra. Annál is inkább, mert a nemzeti oldalon is akadnak elégedetlen elemzők, az ördögűző blog, amely Makovecz Imre és a kabbala kapcsolatának leleplezésére esküdött fel, ezt írja: „A menóra alatt fejjel lefelé fordított kettőskereszt épp a magyar világkiállítási pavilon tervén egyértelmű üzenet: kerüljön a kettőskereszt országa, Magyarország a menóra uralma alá!”

Aki viszont befejezetlen hobbit-lakra tippel, nem jár messze az igazságtól, a szellemi atyák egyike, Sárkány Sándor ugyanis díszlettervező sok egyéb mellett. Inkább afféle polihisztornak, univerzális művésznek nevezhetnénk, hisz fest, ír, rendez, mikor mire van szükség a kultúra oltárán, avagy barikádján – a stáblistában mint vezető kreatív tervező tünteti fel magát. Tervezőtársa Ertsey Attila, Makovecz Imre szellemi örökségének tisztelője, a környezettudatos építészet elkötelezett híve, szakmapolitikailag is aktív élharcosa. Kettejük munkája a pavilon tervezésére kiírt pályázaton csak második lett (ld. korábbi cikkünket), a januári eredményhirdetésen Dr. Gettó Tamás tanszékvezető (Pécsi Tudományegyetem) és Dr. Hutter Ákos Malom című munkája lett a nyertes. Áprilisban lerakták az épület alapkövét, mind Milánóban, mind Szombathelyen, ahova a pavilon az expo bezárása után kerül. Ekkor még semmi sem utalt arra, hogy ez a kő nem az a kőszikla, amire a kormány ígérete épül. A tervezők viszont ebben a hiszemben dolgoztak tovább, mígnem egy fészbuk bejegyzésből értesültek róla, hogy Szőcs Géza kormánybiztos május 22-én, Milánóban a nemzetközi sajtótájékoztatón az Alakor (ősi magyar búzafajta) névre hallgató lerágott csontot mutatta be magyar pavilonként, amit a sajtóban azóta többször citált állítása szerint a nemzetközi közvélemény pozitívan fogadott. 

Nem így a hazai – a bejelentés óta gyakorlatilag megállíthatatlanul ömlik a felháborodás, amit a döntés körülményei csak fokoznak, holott csak a szokott séma ismétlődik. A folyamat jogilag támadhatatlan, mégis etikátlan. A pályázat nem építészeti tervpályázat volt, hanem csupán „látvány-ötlet” pályázat, amelyen akár óvodások is indulhattak, ahogy ezt a honlapon megjelenő anyag színvonala tükrözte is. Ennek eredménye a kiírót semmire nem kötelezi, a pályázatot tehát eleve úgy írták ki, hogy legyen mód az utólagos változtatásra. A nyertes terveket megvették, és Szőcs Géza a januári sajtótájékoztatón újságírói kérdésre elmondta: a kormány a beérkezett anyagot egyéb szempontok alapján is megvizsgálja, és ezek után hozza meg döntését. Ez a döntés – amiről a nyertes tervezőket sajnálatosan elfelejtették értesíteni – valahol menet közben megszülethetett, hisz a Milánóban egy hete bemutatott terv a második díjas munka továbbfejlesztett változata. 

Bár Szőcs állítja és vállalja, hogy a döntést egy személyben hozta, szakmai szervezetekkel és meghatározó építészekkel folytatott konzultációkra is hivatkozik. A Magyar Építész Kamara és a Magyar Építőművészek Szövetsége május 28-án írásban elhatárolódott a készülő épülettől, jelezve, hogy bár a pályázati zsűribe még sikerült tagokat juttatniuk, de a tervezési folyamatba már nem vonták be őket. Felháborodásuk némileg megkésettnek tűnik, már a látvány-ötlet pályázat kifejezés felbukkanásakor gyanakodhattak volna, hogy ismét a demokrácia színjátékában kérték fel őket, statisztának. Május 27-i sajtótájékoztatóján Szőcs Géza építészeti szaktekintélyként Zoboki Gáborra hivatkozott, aki – ahogy Szőcs fogalmazott – nagyjából úgy nyilatkozott a Malom című pályaműről, hogy „Magyarországnak kicsit drága lenne”. A „nagyjából” és „kicsit” bizonytalankodó kifejezések mellett az is e dicstelen szereplés csúsztatása mellett szól, hogy Szőcs Géza egyéb állításait is villámgyorsan és tételesen megcáfolták az érintettek: sem a költségekre, sem az üzemeltetési nehézségekre vonatkozó kifogások, melyekkel a kormánybiztos a döntését indokolta, nem állják meg a helyüket a számok tükrében. A Malom költségvetése 1,5 milliárd, míg az Alakorra 2 milliárdot szánnak. Nem ezer köbméter, hanem ezer liter vízzel működik, de hát egy bölcsésznek nem kell tudni számolni, pláne átváltani a mértékegységeket, akkor se, ha kormánybiztos. Ha Szőcs Géza azt mondta volna: ezt választottam, mert ez tetszik – elhittük volna neki. A többi érintett – jelesül a pompás Mű tervezői csapata – hallgat. 

Nem történt semmi meglepő: a produktum mögött álló, jól hangzó ideológiák megfoghatatlansága, az utolsó pillanatban nyilvánosságra hozott ellenkező értelmű döntés, erőtlen szakmai tiltakozás – így gyarapszik ma Magyarországon a kultúra. A szellemi károk azonban felbecsülhetetlenek. Az építészet és az expók történetében egyszer már történt hasonló, a sevillai magyar pavilon tervezésének jogát a pályázaton nyertes Janáky István helyett Makovecz Imre kapta. Csakhogy ott azonos fajsúlyú építészek közül választottak, bevallottan ideológiai alapon, és Sevilla nem véletlenül lett a magyar építészet egyik leghangosabb nemzetközi sikere. Most viszont minősíthetetlen színvonalú produktum kerül az érték helyére, és ez hovatovább általános jelenség: a támogatott kultúra nagy hányada szelektív szemét. A közpénzek eltékozlásának elcsépelt vádját már nem is érdemes említeni, olcsó poén, hogy nézzenek körül a János Kórházban. Sevillán túl azonban egy másik, veszélyesebb párhuzam is adódik: a minősíthetetlen színvonalú produktum egyik találó dekódolása ugyanis így hangzik: mintha Kerényi buzizását betáplálták volna egy 3D-s nyomtatóba.