Tipikus komédiai alapszituáció: egy korosodó, jóvágású úr – tegyük fel, színész az illető – a parkban, újsággal a kezében üldögél, mikor ringó járással elsétál előtte egy hamvas lányalak. Az úr összecsapja az újságot, a jelenés nyomába szegődik, és hamarosan egy múzeumban találja magát. Mit tesz? Maga után tessékeli a vezetőjére várakozó csoportot, benne a lánnyal, és…
 Bálint András. |
Valahogy így. Nincs köztünk az elcsábítandó leányzó, mégis, Bálint András, a szerepéhez klasszikusan közelítő alkalmi tárlatvezetőnk évszámokkal és alkotókkal telezsúfolt „szövegkönyvén” minduntalan jót derülünk. „A nagymamát 1907 körül Ferenczy Károly festette le, akárcsak ezt a meztelen hölgyet itt, aki nem tudni, hol fekszik”, mutatja. Híven, komolykodó arccal követjük teremről teremre, megnézzük a nagybányai iskola alkotásait, néhány Mednyánszky-képet, Rippl-Rónait, rácsodálkozunk a Budapesten vendégszereplő Gulácsy-munkák hűlt helyére, összekeverjük Uitzot Pór Bertalannal, és biccentünk az álruhás Veiszer Alinda felé (a hamvas lányalak?). Valahol a Nyolcaknál járunk ekkor.
Bálint András művészettörténésznek csapnivaló, de a talán csak egy órával korábban egy slukkra magába szívott információtömeget megható szorgalommal kilélegezni igyekvő alkalmi tárlatvezető igazi komikus figurává válik, főleg mikor belekezd „a fehér pöttybe”: az árokban fekvő katona nadrágján (Ferenczy Károly képe) felfedezett fehér pötty elemzésébe, ami, izé… „fontos”.
 Mácsai Pál |
Mácsai Pál viszont nem hagyja, hogy „színházában” elkószáljunk. Nézőteret állít fel Csontváry Nagy Tarpatak a Tátrában című falnyi képe előtt, és „örkényes” anekdotázásba kezd koporsóügynök nagyapjáról, azaz a Guidó és Guidó nevet viselő vállalkozás fejéről, a „konfekciókoporsó” kitalálójáról; a nagymamáról, a „depresszióra hajló finom szőke asszonyról”; és az apjáról, aki maga is festő szeretett volna lenni, s akit fel is vettek a képzőművészetire, mert ’45-ben segített kocsit húzni.
 Bálint András |
A családi történetekbe bele-beleszövődik Csontváry, a patikusból lett Napút-festő, akihez különös szál köti. Először is Nyitrainé, az akvarellt fedőfestékként használó rajztanárnő révén, aki 1973-ban, mikor megnyílt a múzeum, Pécsre osztálykirándultatta diákjait, és a művész korai munkáit szemlélgetve megjegyezte, „lám, itt még milyen jól tudott rajzolni”. Másrészt színházigazgatóként. A ma Örkény Színháznak teret adó, régen Madách Kamaraként működő épületet ugyanis az a Gerlóczy Gedeon építész tervezte, aki, felismerve Csontváry zsenijét, fillérekért vásárolta fel az örökösöktől a hagyatékot.
„A meg nem értett művész sorsa ugyanis, hogy nem értik meg”; s ha színész az illető, akkor fújhatja, de ha festő, akkor még később van esélye. Közben megkapják a magukét a művészettörténészek, akiknek „kenyere az izmus”; finom párhuzamot fedezünk fel a Puskásról és Zelk Zoltánról szóló anekdotában a labdarúgás, a költészet és a festészet között; és Mácsai azt is elmeséli, hogy mikor Ferenc József ágynak esett, a festő állítólag a következő telegramot küldte az udvarba: „Császárt a napra kitenni stop Csontváry”.
 Csontváry, Mácsai. Szkárossy Zsuzsa felvételei |
Hogy műelemzésben se szenvedjünk hiányt, biztosít minket, hogy a Zrínyi kirohanása című kép, itt, mellettünk, nem arról szól, hogy „Zrínyi, előszaladva a 19. századi égő megyeházból, rálő a pálmára, miközben egy nyugdíjas török a középső ujját ég felé kanyarítva mutogat”… Megnézem a képet, találó leírás…
Elképesztő, lehengerlő „tárlatvezetést” kanyarít Mácsai, nehéz komolyan venni az úgy félidőben elhangzó tréfás figyelmeztetést: „Vigyázat, a színész csak úgy csinál, mintha…”
Kapcsolódó cikkünk:
POSZT 2008