A Kolozsvári Állami Magyar Színház 2013 májusában mutatta be a Máté Angi Mamó című regénye alapján készült Csipke című előadását, mely ha nem is a kincses város magyar színházának legreprezentatívabb produkciója, mégis vállalható lesz a XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozón. A Góli Kornélia színpadi szövege alapján megteremtett világban nem pusztulnak eszmék, birodalmak sem dőlnek romba, és még csak végletes szerelmi válságoknak sem lehetünk szemtanúi: mindössze a színház alaphelyzetével van dolgunk, vagyis Mezei Kinga egyszerű eszközökkel, letisztult dramaturgiát követve elmesél egy történetet. A mese pedig a személyesség és az egy előre megírt szöveg színrevitele között egyensúlyozik: rendező és színészek láthatólag magukévá tették a nagymamája nevelte kislány történetét, aki magára hagyva a felnőttek világában, nemcsak szemlélője, de elszenvedője is a falusi környezet szülte helyzeteknek.

Az előadás egészét figyelve könnyen a néző eszébe juthat a Forte Társulat által színre vitt A nagy füzet című produkció (Agota Kristof azonos című regényét Horváth Csaba rendezte), hiszen ott is a gyermeki világ egyszerű tisztasága találkozik a nagyok sokszor érthetetlen gondjaival. A Csipkében azonban szó sincs világháborúról, s míg az előbb említett előadás két fiúgyermek küzdelmeit mutatja be egy darabjaira hullott Európában, addig Mezei Kinga rendezése a magánynak egy újfajta dimenzióját nyitja meg: mit kezd egy elárvult kislány egy rusztikus környezetben, egy szigorú, ám gondoskodó nagymama oldalán? Felnőtté válás és öntudatra ébredés költői története ez, markánsan női szemszögből. Az előadás ez utóbbi jellemvonása pedig a produkció talán legnagyobb érdeme is: a közel két óra alatt jó eséllyel ébredünk rá arra a szomorú tényre, hogy nézőként, ha észrevétlenül is, de hozzászoktunk a színpadi nőábrázolás macsós jellegéhez, vagyis a női szereplők erőteljesen férfi-olvasatú értelmezéséhez, melyben csak a legritkább esetben van helye a Csipkében megtalálható mély – akár empatikusnak is nevezhető – ábrázolásnak. Márpedig ezek hiányában igen csak gondban lennénk, hiszen nem véletlen, hogy a nagymamája nevelte kislány épp kislány, és épp a nagymamája oldalán éldegél, ahol szó sincs apáról, sőt a nagypapa is új életet kezdett egy másik néni oldalán.

Bár elsőre azt gondolnánk, Máti Angi regénye jó lehetőséget biztosít arra, hogy egy klasszikusan realista kulcsban megformált előadást készítsen belőle a vállalkozó szellemű alkotó, az már az előadás első pillanatában egyértelművé válik, hogy Mezei Kinga nem a környezet aprólékos kidolgozottságára helyezte a hangsúlyt. A történetre meseként tekint, s mint ilyen, a színpadi tér is meseszerű: hófehér csipkefüggönyök szelik át a teret, ruhaszárító kötelekre csipeszelve. Mindezek felett az élőzenét szolgáltató zenekar kap helyet. 

Ebben a környezetben jelenik meg a kislányt alakító Györgyjakab Enikő, aki mozdulataival a mindenre kíváncsi, de mégis óvatosan szemlélődő figurát hozza be a színpadra és precíz játékával végig megtartja a nézők figyelmét. Csakúgy a nagymamát játszó Albert Csilla, akire végre a tágabb értelemben vett színházi szakma is felfigyelt (idén a legjobb női mellékszereplő díjára jelölte az UNITER-bizottság). Albert nagymama-figurája egyszerre szerethető és ellenszenves: unokájával szembeni durvasága noha érthető, olyankor mégis megütközik rajta a néző, pedig nincs egyéb szándéka, mint tisztességben felnevelni a gyereket, s önállóságra nevelni annak tudatában, hogy nem lehet mindig mellette. Ez a nagymama nem a mesék klasszikus, jóságos öreg nénikéje. Annál sokkal több: egy hús-vér ember, aki – érthető okokból – nem szívleli volt férjét (Keresztes Sándor), és megpróbál megfelelni a falusi élet egyszerű konvencióinak (unokáját következetesen rendre utasítja, ha az rosszalkodik az istentisztelet alatt, s legszebb ruháját adja rá, ha látogatóba mennek). 

Egy ilyen világban nincs helye a kibeszélt érzelmeknek, a falu minden tagja megpróbálja az egyszerű, becsületes ember életét élni. Aki kilóg a sorból, arra rosszallóan tekintenek, s kiveti magából a kis közösség. Ilyen figura a Váta Loránd alakításában megjelenő részeges munkásember is. Az ügyetlenül, erős alkoholos befolyásoltság alatt bicikliző alak üde színfoltja a helyenként kissé lassú előadásnak: Váta játéka kétségtelenül humoros, főképp azokban a pillanatokban, mikor egy élő tyúkkal karjaiban (majd vállán) próbálja bizonygatni csirke-idomári képességeit. Érzékelhető, hogy a produkcióban fel-felbukkanó finom humor is a mesék és kisközösségek világából táplálkozik, mintegy a gyermeki világ díszletei- és kellékeiként jelenve meg. A Györgyjakab Enikő által megformált kislány nem marad pár nélkül: Bodolai Balázs kisfiú-figurája visszafogott, csak néha megjelenő karakter. Talán ő az előadás egyetlen olyan szereplője, akivel a rendező nem tudott mit kezdeni. Jelen van a térben, meghallgatja a kislányt, igyekszik társává lenni, de mégsem teremtődik meg egy egyértelmű figura. Ezzel ellentétben, a Kántor Melinda által alakított öregasszony, aki a falu mindeneseként, ha kell, gyógyítani is képes, rövid jeleneteiben is kidolgozottságot és komplexitást sugall.

Ha nem is ismerjük az alapművet, könnyűszerrel következtethetünk már az előadás legelején is az események végkifejletére: a nagymama lebetegedése, majd csendes halála elkerülhetetlen. Mindez azonban könnyed költőiséggel jelenik meg a színpadon. A hosszú ősz hajával körbefont haldokló nénike képe akár giccsesnek is tűnhet – ahogy az előadás egésze is magában hordozza ezt a veszélyt –, a színpadi világ atmoszférája azonban a legtöbb esetben mégis megszüli a szituációk igazságát. S persze nem feledkezhetünk meg a történések mögött rejlő tragédiáról sem, hiszen egy kislány végképp árva lesz, s noha túl fiatal még a nagybetűs élethez, kénytelen felnőtté válni. Meseszerű, könnyed világ a Mezei Kinga által megálmodott, melyben mégis végig jelen van egy mindent átható veszélyérzet. Mert felnőtté válni – úgy tűnik – nem mindig vidám dolog.