A darabbeli istenek nagyon akarnak találni egy jó embert. Egy jó lelket. Szinte akár csak egy jó valamit. Valamit, ami jó. A színlapon ugyan nem, de a produkció (Jurányi Inkubátorház) felvezető soraiban és különféle sajtókörítéseiben szerepel Bertolt Brecht neve, s hogy a feldolgozás a Jó embert keresünk sűrítése szünet nélküli két órába, mindössze hat színész játékába. (Leginkább Nemes Nagy Ágnes fordítását lehet kihallani, de akad más magyar nyelvi közelítés is. Sajnálatos, hogy még a tapadó szövegtípusú adaptációk esetében sem mindig szokás újabban feltüntetni a bázis-fordítás készítőjének nevét.)

Némi ügyetlenkedéssel, mesterkéltséggel vezetik be a fiatal színészek a nézőket a kamaraterembe, de a fölösleges várakoztatás után mindenki elfoglalja helyét. Velünk szemben az üres tér, melyben aztán mindössze egy-egy pislákolóbb percre terpeszkedik el üres tét. Valóban üres lenne a tér? Természetesen nem, hiszen a színészi testek bebiodíszletezik, folyamatosan a mozgásáramok és mozgásszünetek feszültségével telítik. A közreműködők ülőhelyei (melyekhez érdekes zeneszerszámok is tartoznak) egybeforrnak a publikum kicsiny stadion-karéjának székeivel. A Domokos Barbara tervezte látványt nemegyszer az itt elég szegényes fényforrások, a reflektorpark helyett legjobb esetben reflektorligetnek köszönhető világítási effektusok, fel-le kattintott lámpák körvonalazzák. Fény és sötét hivalkodás nélküli hatékonysága, figyelmet szintező egyenletessége és olykori szakadása szervesen illik Benkó Bence és Fábián Péter markánsan jelenetező rendezéséhez.

A díszlet fontos részévé válik az eredetileg is a terem falába vágott ajtó (mely csak a slusszpoénban vizsgázik közepesen – amikor kinyílik): akármilyen vékonyka a tokja, az felérhet kapuval, üzlettel, házzal, esőtől óvó törékeny védelemmel. Föléje bevertek egy szöget. Csak egy szög, ám az is díszlet, de még mennyire! (S kaposvári egyetemistákból szerveződött közösségről, a k2 Színházról lévén szó, Mohácsi János 2003-as nagyszerű kaposvári rendezésének címe – Csak egy szög – mementóként, címerként is hathatna.) Még lényegesebb, hogy a színészek elnyűtt bőröndöket, táskákat cipelnek, cserélgetnek. E csomagokból brechti gondolatpakkok idegenítődnek el(énk). Magas fokú, sok képzettársítást katalizáló tárgykultúra bomlik ki a kofferokból. Amikor látszólag nincs bennük semmi, akkor is tartalmaznak ezt-azt. Az sem kevés vagy jelentéstelen, ha legalább önmagukat.

Hat színész, fekete, fiatalosan hétköznapi (egyben valamelyest „melós”) alapruhák, őszies színezetű minimális kellékek (sokféle kendő, retikül, kacatok). Minden készen áll a most felkiáltó című Der gute Mensch von Sezuan analitikus bemutatásához: a Mielőtt az éj leszáll! példázatához. Benkó és Fábián mintha nagy vonalakat skiccelne, diákszínházi fortélyokba ágyazva, a vásárias hagyománytól és a varietésebb zenés spektákulumok fogásaitól sem idegenkedve. Valójában lehatolnak az elmocsarasodott emberi kölcsönviszonyok bugyraiba, ahol állandó a lignitesedés: fény, tűz, energia helyett csak málló, szegényes morális és lelki fűtőanyagokat lehet fellelni. Ezt egy pillanatig sem tagadva az interpretáció nem nélkülöz bizonyos fokú megértést – pontosabban szólva: megértetést – a gyarlóságok panoptikumának megnyitásakor.

Az öt fiúnak a férfi és női szerepekben tartózkodó egyénítettséggel kell léteznie (főleg testtartással és artikulációval oldják meg jól a feladatukat), de karként is működnek (a három isten, sőt az egész trupp is fel-felsorakozik glédába). A parabola nem annyira a jellemek, inkább a beindított értelmezői folyamatok cserebomlásait, csereépítkezéseit kívánja meg. Borsányi Dániel, Horváth Szabolcs, Rózsa Krisztián, Jerger Balázs egyformán – azaz épp különböző arccal, hangsúlyokkal – jól helytáll, Domokos Zsolt Szun, a pilóta szemüveges sapkájában a folytonosan „nagy lehetőséget” szimatoló alak friss, szokatlan pörkölésével, majd a zaccos jellemmel is kitűnik.

Pallagi Melitta Sen-Te örömlánya túlságosan is verebecske módon szökellget a darabba, játéka akkor ugrik nagyot, amikor kitalált saját nagybátyjának, a kérlelhetetlen megmentő Sui-Tának először beöltözik. Innentől mindkét szerephez megtalálja azt a kulcsot, melyet a mű és az előadás szerint a közönségnek kell keresnie a valóság illúziótlan átlátásához. A kényszerű férfias erély és a szerelmi, anyai érzületekkel eltelő nő rebbenékenysége egy testben, egy tudatban jelenik meg.  A színészcsapat egy nő plusz öt férfi felállása, a virtuálisan középpontos csillagalakzat a Brecht-színmű személyiség-képleteinek és viszonylatainak is jót tesz.

Mind a rendezés, mind a színészi játék az interpretáció molekuláiban, a kis megoldásokban sikeresebb, s kevésbé a szerkezeti lendületben, a figyelem egész este folyamatos fenntartásában. Például a hangszerekre mért koppintások impulzusai többet elmondanak, mint a némi nekiveselkedéssel lebonyolított songok. Viszont Sen-Te és Sui-Ta ruhái között majdhogynem csak egy nadrágnyi a különbség, s a hajviseletén kell csavarintania egyet Pallagi Melittának. A Mielőtt az éj leszáll!, ez a címe szerint is idő-érzékeny előadás inkább százhúszszor egy perc, s nem két óra emlékét hagyja.