Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VALÓBAN TŰZVÖRÖS

Pannon Filharmonikusok
2014. ápr. 21.
Szentivánéji boszorkányünneptől a tűzmadár érkezéséig – magával ragadó élményt jelentett a Pannon Filharmonikusok koncertje a Müpában. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

A Pannon Filharmonikusok minden bizonnyal a vidéki (vagyis inkább a nem budapesti) zenekarok legjobbika, amit az is bizonyít, hogy az együttes már tizenegy éve saját bérletsorozattal rendelkezik a fővárosban. Az Öt szín című koncertsorozat április 11-i állomása a tűzvörös árnyalataiban tündökölt. Az estet Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című kompozíciója nyitotta, mely után Beethoven Hármasversenyét Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes szólaltatta meg. A szünetet követően Dvořák Csendes erdők című gordonkára és zenekarra írt műve következett, majd Igor Sztravinszkij Tűzmadár-szvitjével búcsúztak a pécsiek. Persze nem végleg, május 16-án ugyanis az aranyokker színe zárja majd a sorozatot.

Pannon Filharmonikusok
Pannon Filharmonikusok

Muszorgszkij első komoly szimfonikus művének tartotta az Éj a kopár hegyen című költeményt, az azonban majdnem a feledés homályába merült, miután kortársai sem bátorították arra a zeneszerzőt, hogy sokat és kedvére foglalkozzon a darabbal. Végül Rimszkij-Korszakov volt az, aki áthangszerelte és részben át is dolgozta a művet, ez a változat hangzott el a hangversenyen is. Vass András szerint az eredeti változat sikertelenségének oka annak merészségében, barbárabb, ijesztőbb intenzitásában is keresendő. A karmester ugyan kissé gyorsabb tempót diktált a Muszorgszkij-mű első ütemeitől kezdve, mint amilyet megszokhattunk, lendülete a későbbiekben sem veszett el, jó arányérzékkel hangsúlyozta ki a mű szeszélyeit, a ritmusokat, a hangerőt és a hangszínek váltakozásait. Ezzel mintegy megelőlegezte az est másik orosz komponistája, Sztravinszkij művének hangulatát. A partitúra feroce (vad) és tranquillo (csendes) utasításai hiánytalanul megvalósultak, a létrejött történeti ív, a boszorkányszombat és a napfelkelte eljötte valóban költeménnyé formálta a szimfonikus művet.

Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes már képes arra, amit a Beethoven-koncertnél sikeres veszteségnek nevezhetünk. Tudniillik a három karakteres szólista teljes egészében elfelejteti a hallgatóval, hogy zenekar is van a pódiumon, ahogy a jó énekes mögött is eltűnik a mégoly remek zongorakísérő. Nem mintha Vass András és a zenekar munkája feleslegessé vált volna, de a három egyéniség uralta a színpadot. De Beethoven Hármasversenyének ez is a lényege: a könnyed és elegánsan szenvedélyes mű az életrajzíró Anton Schindler szerint Rudolf főherceg számára készült, aki ekkor még csak tizenhét éves volt, de tehetséges zongoristának számított. És hogy mennyire fontos a versenymű fiatalosságát hangsúlyoznom, azt az is jelzi, hogy a híres történelmi felvétel, melyen Rosztropovics, Ojsztrah és Richter Karajannal játssza el a művet, szinte élettelennek hatna jelen előadóink interpretációjához képest. Habár Baráti Kristóf nehezen bír színészi hajlamaival, ha szólamszünete van, azonban játékával szemben nem lehet kifogásunk, Várdai István jó intencióval a mű élénkségét helyezte a pontosság elé, Várjon Dénes pedig a tőle megszokott módon néha kissé a háttérbe szorulva, de biztosan és tökéletesen finom, elegáns billentéssel interpretálta a művet. A szólisták tökéletes versenyművé formálták a beethoveni kompozíciót: intenzív és életteli interpretációt hallottunk.

Baráti Kristóf
Baráti Kristóf

Dvořák egyik legszebb csellódarabja, a Csendes erdők eredetileg zongorára készült zenemű, melyet a cseh komponista 1893-ban dolgozott át csellóra és zenekarra. Az álomszerű, merengő hangulatú mű nyugvópontot jelentett Muszorgszkij, Sztravinszkij, de még Beethoven művének szomszédságában is: a szinkopáló ritmusú hétperces darab Várdai előadásában megragadta a közönséget. Alig mertünk tapsolni, ahogy a vonó elvált a húroktól az utolsó hang után. Várdai a fiatal generáció egyik legtehetségesebb csellistája.

Az Orosz Balett impresszáriója, Szergej Gyagilev jó szemmel rendelkezett a tehetséges zeneszerzők felismeréséhez, így amikor 1910-ben felkérte az akkor még csak huszonnyolc éves Sztravinszkijt A tűzmadár című balett megírására, újra csak jól döntött. „Jegyezd meg ezt a férfit – mondta állítólag Gyagilev az egyik balerinának, Sztravinszkijra mutatva. – Hamarosan ünnepelt híresség válik majd belőle.” A páratlanul színes mű ötvözi a kamarazenei és a nagyzenekari hangzást, hatásosan vezet el a csendes bölcsődaltól és grandiózus fináléig. A Pannon Filharmonikusok kiválóságát különösen a második, Rondó feliratú tétel (A hercegnők tánca) tette érzékletessé, ahol a fuvolától és a pikolótól a csellóig számos hangszertől fontos szólót hallhattunk. A modern zenekar teljes fegyvertára előkerült A tűzmadárban, amely méltó ívet adott az egész koncertnek. A szétterülő finálénál pedig elképzelni sem tudtunk volna jobb zárást.

S bár személy szerint szívesen hagytam volna el a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet fülemben a Sztravinszkij-mű hangjaival, azért a ráadásként előadott, inkább rózsaszínű Csajkovszkij-csárdás (A hattyúk tavából) sem ronthatta el a koncert által felkínált tűzvörös képzetet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek