Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MÚZSA AJÁNDÉKA

Remeau: Polümnia ünnepei / BTF
2014. ápr. 16.
Nem tudni, mi lehet az oka annak, hogy a Rameau-reneszánsz legjelesebbjei érzéketlenek maradtak a Polümnia ünnepei szépsége iránt. A jelenkorban mindenesetre a magyar közönséget örvendeztette meg először Vashegyi György e művel. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA.

Jean-Philippe Rameau színpadra íródott kompozíciói közül a legnépszerűbbek a tragédie en musique-ok, az olyan zenés mirákulumok, mint a Dardanus, a Castor és Pollux, illetőleg a legjobban megrendezhető, a legerőteljesebben mulatságot kínáló comédie lyrique-k. Kissé hátrébb szorult műfaj, bár dallaminvenciót tekintve a szerzőnél legalább olyan fontos a pastorale-héroїque, illetve az opéra-ballet.

Mathias Vidal
Mathias Vidal

Betudható ez annak is, hogy az opéra-ballet kevésbé drámai, ahol nincs szerepe a konfliktusnak. Hangulatfestő jeleneteivel, invenciózus zenéivel, a sikkes kulisszákkal nyűgözi le a hallgatót. A most bemutatott mű legközelebbi rokona, a Les Indes galantes sikereit az egzotikus környezetnek is köszönheti (az Indes, bár kézenfekvőnek tetszik, nem Indiát jelenti, hanem az Újvilágot, beleértve a Karib térséget és Mexikót is). A Les fêtes de Polymnie (vagyis Polümnia ünnepei) rikítóan unikális jelenetetekkel nem szolgálhat, nincs benne egy fia Napimádás, sem rabszolgák tánca. A komor tekintetű címszereplő, Polühümnia, Mnémoszünének, az emlékezés istennőjének és Zeusznak a leánya, a múzsák egyike: történetesen az istenekhez szóló énekeké. Hésziodosz mondatai a Rameau-darab számára is kiindulópontul szolgálnak: „Legyen bár szomorúság és fájdalom az ember lelkében, ha a Múzsa kegyeltje dalol, egyszeriben elfeledi sötét gondolatait, és nem emlékszik gondjaira. Ilyen nagy a múzsák szent ajándéka az embernek.”

Diadalmas, ám véres csata után szólalt meg először a mű, amikor nagy szükség mutatkozott a Múzsák vigaszára. Az osztrák örökösödési háború fontenoy-i ütközetét követő ünnepségekre íratta XV. Lajos a művet. Abban az esztendőben, 1745-ben, melyben megszűnni látszott, éppen a királyi megrendeléseknek köszönhetően, Rameau anyagi kiszolgáltatottsága. Ez a zenés ünnepi játék a viadalban megfáradtakat szolgálta. Feladata nem kevesebb volt, mint felragyogtatni a győzelem mezejét, szerelmi évődések felé terelni a harcolókat és persze dicsőíteni a seregek vezetőjét.

Annak köszönhetően, hogy közönsége rendkívül kifinomult ízlésű, a francia barokk csupa galantéria, csupa mesterkéltség – bár Rameau zenéje nem mentes az olasz hatásoktól –, egy hang sem lehetett díszítetlen, egy megszólalás sem természetes. Könnyen gondolhatnánk, hogy a mai kor emberének már alig van mondanivalója: ám Rameau zenei zsenijét mi sem jellemzi jobban, mint a tény, hogy a műveken átjön a rendíthetetlen életszeretet, a rokokó modorosságon túli őszinte rajongás a világ dolgaiért, jelenségeiért. Rameau a hangfestő zenékben, a vihart, földrengést, a napkeltét megelevenítő jelenetekben igazán nagy, a nyitányokban, táncokban, a divertissement-ok felvezető és lezáró zenéiben, a kórustablókban.

A Polümnia ünnepének is a kórustételek a legizgalmasabb részei. Különösen a szólisták és a kórus, valamint a zenekar elegyítéséből felépülő tablók, a grandiózus kettős kórusok. A szólisták megszólalásai – a deklamatív francia aire különböző formái és az olaszos ariette-ek – Vashegyi Györgyék minden erőfeszítése ellenére visszatartó erőknek bizonyultak. Volt, aki úgy érezte, az előadás már-már megengedhetetlenül hosszúra nyúlt és ez a végtelen áriáknak volt betudható.

Baráth Emőke
Baráth Emőke

Az ünnepélyes, dicsőítő melódiával induló zenei ünnep a prológusból és három – egymással szoros kapcsolatban álló, jellegében hasonló, allegorikus-mitologikus történetet elmesélő – entrée-ból állt. Herkules és Hébé házasságáról emlékezett meg az első („La fable”), Szeleukosz Nikatór és Sztratoniké szereméről a második („L’histoire”). Míg a harmadik („La féerie”) Zimès és Argélie tündértörténete, mintha már nem is ehhez a darabhoz csatlakozott volna. Az első rész legkiemelkedőbb epizódjai voltak: a nagyszerű nyitány – dicsőség a trombitásoknak és az ütősöknek –, Baráth Emőke tiszta, egyenesen rendkívüli éneklése, valamint a Dicsőség a győzőnek duót követő trombitás reveláció. Majd az Ég címre keresztelt részben a kéj birodalmába vezető futamok, a rezek nyújtózása, lüktetése, a Főisten megjelenését hirdető akkordok. És legfőképpen, a tenor, Mathias Vidal minden megnyilvánulása.

Vashegyi György érdeme, hogy nem csak ritkaságok előadását hozza tető alá, de megnyeri azokhoz a legjobb énekeseket is – most a Versailles-i Barokk központ segedelmével. A csak a második részben szerephez jutó Véronique Gens felléptét tekinthetjük marketingfogásnak is – tragédie en musique részletekből szőtt lemezei is igen sikeresek -, hiszen elég keveset, és nem is a legerőteljesebb részekben lépett elénk. Nem ő, hanem Baráth Emőke és az említett Mathias Vidal értette legjobban, mit is szeretett e zenében az egykor uralkodó elit. Ők tudták legjobban közvetíteni a kórus és tánc részleteken túli érdemeit e műnek. Mathias Vidal minden szót lenyűgözően és egyedien ékített díszítményekkel, olyan vehemensen szólaltatott meg, hogy szinte húzta magával a Purcell Kórust. Az pedig minden megszólalása után egyszerűen jobban szólt (ahogy a kórussal együtt lendülő Orfeo Zenekar is).

A második részben a tenoráriát követő Menüett szólt táncra hívogatóan, majd a vadászok kürtökkel kísért kórusa. S legtovább a záró, az éjszaka és a természet szépségeit festő tabló hangjai csengtek a recenzens fülében. Kétségtelen, lehetett volna az előadás valamivel rövidebb, valamivel kurtábbak a szólisták megszólalásai. Aurélia Legay kissé a barokktól idegenül, de erőteljesen énekelt, Thomas Dolié enyhén fakó hangon, ám mindig pontosan, és remek volt a kórusból kilépő két szólista, Stefanik Márta és Blazsó Domonkos is. Megérthetjük Vashegyi Györgyöt: nem szerette volna, ha egyetlen hang is elvész Rameau csodás zenéjéből. Talán erőteljesebb, olykor gyorsabb tempókkal, illetve színesebb hangszereléssel – több csörgődobbal, hangfestő effektusokkal, több csörtetéssel a vadászjelenetekben – izgalmasabbá lehetett volna tenni a kompozíciót. De ne akadékoskodjunk: örüljünk e mű bemutatkozásának; annak, hogy éppen nálunk, Budapesten eszmélt fel kétszázötven évnyi csipkerózsika-álmából. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek