A legjobb talán a negyedik jelenet. Viharvert nő és partnere, a lepusztult Csabi házi párterápián vesznek részt, kamerába mondják problémáikat, megszólítva egy pszichológusnőt. Elmesélik közös kalandjukat, amikor is a nő, csupa kedvességből, meglepetés gyanánt, milliárdoséknál tartotta Csabika szülinapját, ahol afféle cselédmunkát végez. A pazar luxuskörnyezet, a jakuzzis fürdőzés nem maradt hatástalan, a fiú alaposan berúgott, s bepiálva, bánatában, meg a fölhorgadó szociális igazságérzettől hajszoltan törni, zúzni kezdett. Sokmilliós a kár, természetesen, s nekik, a nyomorult panellakóknak, immár annyi, sosem másznak ki az adósságcsapdából. 

Bíró Kriszta csapzott nőjén párducmintás cicanadrág, Hevér Gábor hosszú hajú, bézbólsapkás, nagymintás inges lumpenbunkót játszik, élvezettel és hitelesen. Tapizza barátnőjét a vörös kanapén, a dekoltázsába nyúl, ágyra dönti, az ugyancsak párducmintás párnák közé. (Díszlet, jelmez: Tihanyi Ildi.) Bíró nőcije csupa rebbenő aggodalom, Hevér levadult lumpenpasija csupa egykedvű hányavetiség. Hevér az efféle figuráknak (is) a specialistája. A prímán megcsavart jelenet szarkasztikusan humoros, s miközben Bíró és Hevér pompás párosát nézzük, régi kedves ismerősünk, Sárbogárdi kisasszony integet, valahonnét a távolból, egy messzi világból. 

Az előadásban finom iróniával átitatottan bomlanak ki a kapcsolatok dimenziói, nem példázatszerűen, hanem élesen elkülönülő mini-drámákként. Parti Nagy Lajos és a játékosok által teremtett szituációk élettől duzzadóak, dupla fenekűek s legfőképp humorosak. A két színész átváltozásai, egymásra hangoltságuk, közös lélegzetvételük hozza színre a játékfüzér lényegét: az életérzést, a különleges fílinget, a szétcsúszó érzelmeket, az egymásra utaltság groteszk mozaikjait. Néder Panni rendezése ügyesen fűzi össze a drámai epizódokat. Amikor Bíró Kriszta átcaplat az Átrium előterén a nézők között, hátizsákosan, sílécet cipelve, még nem tudjuk, milyen karakterű játékot látunk majd. Pályaudvaron vagyunk, lány és fiú érzelmesen búcsúzkodnak egymástól, a lány síelni indul, ezúttal egyedül. Vadul ölelkeznek, látszólag nagy a szerelem, de késik a vonat tizenöt percet, s az indulás idilljét csakhamar szétzúzza a fiú mobiljának csöngése. Valaki bejelentkezik, másodszor is, azon a bizonyos csengőhangon, amit a lány persze jól ismer, hiszen tavaly még az övé volt. A fiú már sietne a randira, de az a fránya vonat csak nem akar indulni. Gyorsan elillan a találkozás intimitása, vad féltékenységi perpatvar bontakozik ki, s mire a lány távozik, már sziszegő gyűlölettel beszélnek egymással. Lelepleződnek a kegyes hazugságok, a mézédes pillanatokból riadalom lesz, meg idegenség, meg viszolygó utálkozás.   

A gyors, mozgóképekkel is átkötött színváltás után érett nő és érett férfi kettősét látjuk egy szállodai szobában; egy kihűlt kapcsolat romjait. A nő platinaszőkén, fekete miniruhában érkezik, s elszántan, feszülten rózsaszirmokat hint a franciaágyra, a férfi viharvert bőröndjéből előbb pezsgőt varázsol elő, gondosan rögzített poharakkal, majd csakhamar előkerül egy méretes pisztoly is. Hőseink ezúttal félrelépő, cinkos szeretők, akik csalódtak korábbi párkapcsolataikban, érzelmeikben, a világmindenségben, s megbüntetendő a hátrahagyottakat, közös öngyilkosságot óhajtanak elkövetni. Remek, abszurdba hajló jelenet bontakozik ki, már-már bohózati szcéna. Előbb okostelefonba mondják utolsó, nyálas üzeneteiket egykori szeretteiknek, majd vitatkozni kezdenek az öngyilkosság lehetséges módozatain. A nő a méregre esküszik, de a férfi tiltakozik, mert azt, úgymond, nem bírja a gyomra. Marad a pisztoly, ám el kéne dönteni, ki, mikor lő, s hogyan, azaz ki mennyire bízik meg a másikban. Természetesen nem jutnak dűlőre, de sebaj, a férfi mindenre gondolt, előkerül egy másik pisztoly is a bőröndök mélyéről. Szemben állva céloznak egymásra a szeretők, akár egy westernfilmben. Végül egy elhibázott próba után lövés dörren a sötétben, de már nem tudjuk meg, mi történt, ki végzett kivel. Sírni valóan giccses a jelenet: ócska féltékenység, eltitkolt viszony, vak végzet és alpári zsarolás vegyül a mulattató szeánszba.       

A harmadik jelenetben nem elfásult szeretők kínos héja-násza elevenedik meg, hanem két, magára maradt kültelki testvér kényszerű összezártságának sötét bugyraiba kapunk bepillantást. A férfi tolókocsiban ül, só-szakértő és fodrász, a húga, Marika, bőven negyven fölött, férjhez menni készül. Féltékenykednek, civakodnak, mint egy megfáradt házaspár, de persze nem tudnak elszakadni egymástól, s az elképzelt kérő sem jön, ahogy nem jött tavaly sem és soha. Rég begyakorolt rituáléjuk groteszk remeklés. Hevér pörge kalapos, mokány férfija vidor keserűséggel dudorászik, gunyorosan danolászik, elszántan csipkelődik, Bíró Kriszta ábrándozó vénkisasszonya halkan térül, fordul, egyenes derékkal suhan, alázatosan szorgoskodik, megindultan reménykedik; felragyog az arca, vágyakozik, magába zuhan. Hogy milyen széles érzelmi palettán mozognak a játékosok, talán ez a jelenet mutatja legjobban. Ezután már a párterápiás jelenet jön, Csabika randalírozásával, aztán csakhamar visszaérünk a darabnyitó epizódhoz: a síléces lányt látjuk, aki immár vonaton ül. Megy vagy jön? Ki tudja? Ám érkezik a tolakodó, modortalan kalauz, ócska angyalszárnyakkal a vállán, s kikezd a nővel. Kitartóan nyomul a lepusztult férfi, elszántan védekezik a lány, hogy végül már átváltozva, Krisztaként és Gáborként küzdjenek egymással. 

Finom áttűnések, távoli érintkezések, drámai (meg lírai) életképek ornamentikái teszik teljessé a Parti Nagy-miniatúrákat. A dramolettek füzéréből szőtt színes, groteszk szőttes szétterül, szétindázik, s végül összeér. Bíró Kriszta és Hevér Gábor szinte végig lubickolnak a testhezálló szerepekben; jellemábrázolásuk ereje, s a csillámló humor élteti az előadást.