A szöveg 2005 és 2007 között, három kötetben, Dér Zoltán és Beszédes Valéria jóvoltából már hozzáférhetővé vált (Életjel Könyvek). A mostani kiadás (Magvető – Petőfi Irodalmi Múzeum) az immár a PIM-ben őrzött eredeti kézirat alapján, tágabb és rugalmasabb sajtó alá rendezési szempontok szerint, jegyzetelve és alapos névmutatóval kiegészítve készült, Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály munkájaként.

A Csáth-hagyaték fáradhatatlan gondozója és értelmezője, Szajbély Mihály A hármas-művésszé válás nyomai Csáth Géza korai naplóiban jelenségcsoportot vizsgálja az utószó lapjain. Unokatestvére, Kosztolányi Dezső nevezte hármas-művésznek az irodalom mellett a zene és a képzőművészet iránt is érdeklődő, mindhárom területen kivételes tehetséggel megáldott Csáthot. Teljességgel indokolt a hármas orientáció jeleinek sorjáztatása és összevetése, amint a cseperedő gyermeket érő élmények, hozzájuk tapadva a nagy számban megörökített faktumok mérlegelése: a ténytipológia is. 

Kiváló eligazítás az utószó, ám a képzőművész Csáthról szinte mit sem tud a ma embere (a naplóba beékelődnek rajzok), s zenei kritikáit is írásművekként, írói megnyilvánulásként olvassuk. Tehát a naplóban a gyermeki és ifjúi bejegyzések (hétköznapok és ünnepek egyre érettebb, műfaji értelemben mindvégig kissé szeszélyesen ábrázolt) sora olyan családi, iskolai, kisközösségi, városi, térségi krónika, amelyben az irodalom dominál, a naplószöveg alakítottsága folytán is. A nyilvánvaló érési folyamat, az első sajtómegjelenésekkel kísért fejlődésív ellenére nem állítható, hogy az érettségiző fiatalember íróilag már „teljes fegyverzetben” mutatkozna naplójában. Értékítéletei általában frappánsak, terveinek és szándékainak dinamikája, öntudatossága visszavezethető a szuverén kor- és környezetmegélés, valamint a habzsoló művészeti művelődés és alkotni vágyás aprólékosan dokumentált bizonyságaira.

Csáth precíz alkat volt, kulináris örömeit ugyanúgy szívesen írta le fogásonként, ahogyan egy sportesemény eredménylistáját is akár ismételve, korrekciókkal rögzítette. Még körültekintőbb leíró tanúja azoknak az ünnepélyeknek, tanintézményi és városi eseményeknek, amelyek jelenlévőként, vagy – és inkább – közreműködőként vonták körükbe. Önbecsülése magas fokú, de önkritikája sem feltétlenül marad el ettől. Nyelve éles, osztály- és vetélytársait, gyengébb tanárait, a valamiért kifogásolható küllemű, életvitelű rokonokat, ismerősöket nem kíméli, ugyanakkor a szeretet, a rajongás lángját szintén képes romantikusan magasra csavarni. Túlcsordulóan magyar érzelműnek mutatkozik, a vegyes etnikumú Bácskában vagy szűkebb környezetében körbepillantva nemegyszer ütközik ki belőle az etnikai türelmetlenség, intolerancia, mely azonban a serdülés vonásának (és sokszor stiláris nagyotmondásnak, poénpuffogtatásnak) érződik, és néha a túlzott sérülékenység, sietős becsvágy, szeszélyes letörtség sejlik mögötte.

Csáth rövid, tragikus élete indokolja, hogy a sokszínű naplóban nyomatékos figyelemmel kövessük az elmúlással, a halállal való, sajnálatosan gyakori találkozások feldolgozását. A fiút, édesanyja korai halála után már kevéssel, az apa második felesége, a gondos és szerető „anyika” nevelte. Féltestvéreinek egyikét hosszú hetekig tartó betegség folytán vesztette el. A folyamat, a kialvó remény megőrző mondatai íróilag is figyelemre méltó részek. Ám a haláltényhez, gyászmunkához még 1904 nyarán sem elég érett az ifjú. Alig néhány nap alatt, tizenegy soron belül (ugyan erős tipográfiai eszközöket alkalmazva, gondolat-, kérdő- és felkiáltójelek sokaságát papírra vetve) „az öreg Szabados”, azután három napig haldokló nagyapja halálát, utóbbi temetését jegyzi füzetébe, de a temetés másnapjáról már a topolyai rokoni vendégeskedés teniszezése, fürdőzése az előtérbe kerülő esemény; a nagy evések és a kedves lányok.

Bőven van mit jegyzetelniük a Csáth-kutatóknak. Például a gyermek korán besodródik a felnőttek köreibe. Formátumos egyéniségként megjelenő (fiát évtizedekkel túlélő) édesapja maga szorgalmazza többek között, hogy a kisfiú hozzászokjon a cigarettához. Alapos tréfától sem riad vissza, a könnyű dohányárut maró portékára cserélve: tanuljon bele a gyerek a nikotinos köhögésbe is. Az ilyen (és jelentékenyebb) próbák, iskolapénzek ellenére az egyetemet Budapesten kezdő, majd – részben az új tanulmányok miatt – ezt a naplóját berekesztő Csáth még csak küszöbén áll az igazi nagykorúságnak.

Mennyiben íródtak a nyilvánosság számára Csáth naplói? A kérdésre nem könnyű a válasz. A „sub rosa” (titokban maradó) dolgokat (a latin kifejezés szerepel is a naplóban) lehet úgy dekódolni, hogy a napló mindenestül titok lett volna – de ennek az ellenkezőjére, az „olvassanak bele”, a „megmutatom” vágyára is utalnak jelek. Másutt a napló a beragasztásokkal, cikk-kivágatokkal, keresztutalásokkal kissé „ön-emlékkönyvként” hat. Érdekes, részben egyedi és (életkorban) igen korai megvalósulása a naplóműfajnak (mellyel a szerző az „adieu” ellenére nem hagyott fel). 

Mára a Csáth-naplók gyakorlatilag olvasmányként hozzáférhetők, külső megjelenésükben gyakorta ugyanolyan köntösű kötetek, mint az általa alkotott szépirodalom, esszé, kritika gyűjteményei. Az „angyali gyilkosnak” – Kosztolányi szava ez is a feleségével, majd kevéssel utóbb (harminckét évesen) önmagával is végző, morfiumtól roncsolt szervezetű, tépett tudatú Csáthra –, e szorongató sorsnak és jelentékeny életműnek látszólag már nincsenek, a mélyben mégis lappanganak titkai.