 Simon Keenlyside |
A Művészetek Palotájának Bartók-terme azonban korántsem telt zsúfolásig március 23-án este, noha brávózásban kétségkívül nem volt hiány: csaknem meghökkentő következetességgel, már-már óraműpontossággal záporozott az énekesre a füttyökkel és bekiabálásokkal jelzett lelkesedés minden egyes műsorszám után.
Nem mintha maga a koncert nem bizonyult volna emlékezetesnek, éppen csak sokrétűbben, kevésbé megkérdőjelezhetetlen, kevésbé egyenletes módon nyilvánult meg a jelentősége. Ami a programot illeti, az egyszerre indokolta és veszélyeztette is az elragadtatás kitörő megnyilvánulásait. Simon Keenlyside ugyanis 19. századi operaáriákkal érkezett Budapestre, Verdi-, Wagner-, Leoncavallo-, Csajkovszkij-, Cilea- és Thomas-részletekkel, amelyekkel könnyű ugyan rajongókat szerezni (ha másért nem, azért, mert három óra helyett nyolc perc alatt merülhet el az ember a Don Carlos, a Rigoletto vagy éppen a Tannhäuser világában), ugyanakkor meglehetősen ingoványos talajt is jelentenek egyszersmind. Egyszerűen azért, mert a korabeli operaszerzők legjellegzetesebb törekvése éppen a dramaturgia hatalmának megszilárdítása volt a zenei formával szemben. A műfaj alakváltásai szinte kivétel nélkül azt célozták, hogy az opera absztrakt zenei szerkezete olyan megszakítatlan drámai folyamattá váljon, amelyet elsősorban a cselekmény logikája mozgat, ez pedig bonyolult feladat elé állítja az előadókat, ha alkotóelemeket próbálnak kiragadni a kifinomult motivikus összefüggések és szinte nyersen céltudatos gesztusok által létrehozott, szövevényes rendszerből. A siker számtalan részleten múlik, jóllehet ezek közül a legapróbb megléte is elegendő lehet, ha éppen az a megfelelő elem.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál vendégeként fellépő Keenlyside viszonylag nehezen találta meg ezt a részletet, igaz, a körülményeket aligha lehetett volna minden tekintetben ideálisnak nevezni. A zenekari szólamokat, illetve a programba iktatott, népszerű nyitányokat és intermezzókat (A végzet hatalmából, a Tell Vilmosból, a Bajazzókból és Thomas Mignonjából) a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara szólaltatta meg kikezdhetetlenül biztos rutinnal, de – az operazenekari léttől bizonyára nem függetlenül – kevéssé invenciógazdag figyelemmel. Remekül szólt az együttes, tágas tereket teremtő, plasztikus felépítésű tuttikkal, azt az egyenletes türelmet azonban, amelyet a színházi előadások papírmasé csodája kényszerít a nagyszabású produkciók résztvevőire, nem sikerült levetkőzniük, és ebben a karmester, Julian Kovatchev sem nyújtott nekik komoly segítséget. A dirigens eleven mozdulatokkal, hagyományos, jól bevált tempó- és dinamikai karaktereket választva irányította az estét, de sajnálatos módon anélkül, hogy akár a zenekarral, akár a szólistával valódi kapcsolatot teremtett volna. Ennek következtében gyakran előfordult, hogy lendületes avizói ellenére sem szólalt meg az együttes idejében, sőt arra is akadt példa, hogy a szólista egyébként korántsem vérszegény, komoly vivőerejű orgánuma elveszett az aránytalanul túlméretezett tuttik harsány kibontakozása közepette.
 Julian Kovatchev |
Keenlyside a maga részéről mindezek ellenére meggyőző teljesítményt nyújtott, bár korántsem kifogástalant. Az egyetlen Wagner-részlet, Wolfram dala az Esthajnalcsillaghoz (O du, mein holder Abendstern) például meglehetősen megsínylette az előadók közti összhang és a valódi lírai hangvétel hiányát, amely bársonyosan telt melódiaívek helyett küzdelmesen szögletes dallamvonalakat hozott létre, és nem jutott sokkal jobb sorsra a Don Carlos Posa márkijának végzetét beteljesítő ária sem (Felice ancor io son?… Per me giunto è il dì supremo), amely az előkészítetlen drámai szituáció áldozatává vált: érzelmi izzása ugyan tagadhatatlan volt, de elsősorban az erő és az indulat uralkodott felette.
Az áriaest absztrakt formájának merevségéből és a realitás illúzióját megteremteni vágyó emocionális feszültségből fakadó ellentét feloldása ugyanakkor könnyebb feladatnak bizonyult, mint eleinte látszott. Néhány lépés elegendő volt hozzá, a szó legszorosabb értelmében. Mihelyt Keenlyside megmozdult, feladva koncerttermi fegyelmezettségét, amely mintha gúzsba kötötte volna előadóművészi energiáit, felragyogott hajlékony, finoman pasztellszínű, de szükség esetén dús árnyalatokkal és mély árnyékokkal megtelő hangja, élet töltötte meg lehengerlő, mégis mindig értő figyelemmel kontrollált, intelligensen formált dramaturgiai csúcspontjait. Amint megengedte magának, hogy színes, élvezetes színpadi gesztusokkal egymásra vonatkoztassa az este zárt szerkezetét és örvénylő tartalmát, rögvest helyére került a tér és az idő, valóságos és művészi egyaránt. És a brávózás is adekváttá vált.