Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELŐRE A MÚLTBA!

Derevo Táncszínház – Bozsik Yvette Társulat: Pokoli bál / Fesztivál Színház, BTF 2014.
2014. márc. 27.
A megboldogult nyolcvanas évek egyetemi színpados nemzetközi pantomimtalálkozóin haladóbb szellemű előadásokat lehetett látni, mint a Pokoli bál. E megidézett korszak kulturális „terméke” – más vonatkozásban – Boris Eifman is, a Tavaszi Fesztivál idei „sztárvendége”. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Mi jöhet még ezután? A hetvenes évek? Mert láthatóan efelé tartunk: Boris Eifmannal fémjelezni a Tavaszi Fesztivál nemzetközi tánckínálatát, akit már évtizedekkel ezelőtt, az Interbalett Fesztiválok idején is megrökönyödve szemléltünk mozgalmár hevületű, dagályosan hömpölygő és kínosan túlgesztikulált epikus nagybalettjei miatt, szóval, ez már a vég kezdete. Eifman megítélése – ahogy másoké is – elsősorban nem ízlésbeli, hanem szigorúan szakmai kérdés. Amikor 2009-ben a Keveházi Gábor vezette Magyar Nemzeti Balett műsorára tűzte az orosz (kis)mester saját, szentpétervári társulata számára 1995-ben(!) koreografált Dosztojevszkij-balettjét, a Karamazov testvéreket, még reménykedhettünk abban, hogy ez csak a kőkonzervatív szemléletéről messze földön híres operai balett szokásos ballépés-sorozatának egyike. Akkor egy, a balett műfaja iránt végsőkig elkötelezett, és magát felháborodásra ritkán ragadtató kritikuskollégám ezt írta a bemutatóról: „Boris Eifman (…) dilettánsan gondolkodó félkegyelmű idiótát csinált Dosztojevszkijből, és hülyére vette a nézőket is.” Nos, azóta oly mértékben tágult a kép, hogy Keveházi és Eifman után már egy teljes fesztiválvezetés veszi magának ugyanehhez a bátorságot.

És akkor itt van a jobb sorsra érdemes Bozsik Yvette is, aki – a 2004-es és 2006-os workshopokat és munkabemutatókat követően (Bíbor, Levity and Gravity) – ismét összeszövetkezik a szintén (leningrádi-)szentpétervári illetőségű, 1996 óta Drezdában élő és alkotó, ám fénykorát már messze hagyó Derevóval és olyan kellemetlen és rossz ízű időutazásban részesít bennünket, amilyenre már rég nem volt példa.

Komolyan gondolkodóba esem, hogy mit jelenthet a korszerű színház fogalma ott, ahol nem sok, de jószerével egyetlen olyan elemét sem tudom kiemelni az előadásnak, ami – önreflexió és önmaguk elé tartott tükör hiányában – ne tűnne vészesen avíttnak.

A Pokoli bál rémálomszerű történetkéje rémegyszerű, amivel amúgy az égvilágon nem lenne semmi baj, ha nem követnék el azt a hibát, hogy a játékmóddal – mely a pantomim, a mozgásszínház, a bohócéria, a vásári komédia és némi klasszicizáló tánc szürreálisan áporodott vegyüléke – rögtön primitivizálják is ezt az egyszerűséget. A rendezői képzelet láthatólag szeretne nagy, szélesvásznú, ellenállhatatlan, látomásos színpadi költészetként szárnyalni, de nem tud, mert nincs hozzá elég szufla. Minél magasabbra tör, annál földhöz ragadtabb. A szárazjég, a fényjáték rejtélyeskedéséből, mint lóláb lóg ki a guruló, kasírozott díszletek sarka. A szinte maszkként használt szélsőséges mimika, a túlspannolt/túlreagált/túlmozgásos szerepalakítások minden halovány lírakezdeményt csírájában elfojtanak. Mintha matiné előadást látnánk, de ezzel korántsem akarnám megsérteni a gyerekközönséget. Mindesetre mi felnőttek a nézőtéren, gyerekkoszton vagyunk tartva.

A darab főhőse (Vati Tamás) egy kikerekedett szemű, bambán, hálóköntösben futkorászó zizzent kisember. Egy mindenkinek kiszolgáltatott félcédulás – valami íróféle. Ha jön az ihlet, ír, ha pedig ír, megelevenedik körülötte a világ. A képzeletbeli meg a valóságos is. Múzsák kelnek birokra egymással fölötte, miközben a hatalom is kiveti rá hálóját: fekete ruhás pribékek csavarják ki kezéből a pennát, ám ha nincs más, ő megszállottan akár egy balta élével is tovább vési sorait. Sorsát azonban nem kerülheti el: a (valósággal összekacsintó) pokol könyvgyilkos bugyrába vettetik, hullanak is százszámra a kisszaggatott könyvlapok, mígnem magához szólítja őt az örök fény, lúdtollal a kezében.

Már akkor rosszat sejtettem, amikor az előadás elején a Derevo alapítója, vezetője, vezető színésze és egyben a darab rendezője, Anton Adasszinszkij jelmezben kijött a függöny elé, elsütött néhány szakállas bohóctréfát és máris tapsra ösztökélte a közönséget. Amit aztán a magára osztott – történetből ki-becikázó – fanyar, de dohosan fanyar móka- és porondmesteri szerepében később többször is megismételt. Az i-re a pontot a tapsrend tette föl, ahol is már-már ripacsériába hajló, nárcisztikus showmankedését még egy, a munkáját végző, s virágcsokorral színre érkező műpás hosztesz is kénytelen volt elszenvedni egy véget nem érő ölelésben.

Ám Adasszinszkij nem csak személyével, de a Derevo stílusával is rátelepszik az előadásra, ami a társulat ismertségét megalapozó, a világot keresztül-kasul bejárt, és részint ma is repertoáron levő emblematikus előadások óta, valljuk be, egyre csak fakul, porosodik, s lassan már panoptikummá válik. A Derevo tudott valamit valamikor – erről nincs, nem lehet vita. De e valami fölött könyörtelenül eljárt az idő, ő pedig ott maradt tudományával múlt és jelen között félúton, beszorulva, magába fordulva, zárványként.

Fotók: Posztós János, Müpa
Fotók: Posztós János, Müpa

Hogy hol van itt a Bozsik Yvette Társulat? Nyilván a színpadon, és kevéssé az előadás képét meghatározó ötletgazdák közt. Vati Tamás író-figurája egyetlen, árnyalatok nélküli, infantilizált póz, mely már sokadszor és elsősorban a táncos külső megjelenésére alapoz. Samantha Kettle hű tükörképe derevós múzsa-társának, a férfi táncosok (Gombai Szabolcs, Kalmár Attila, Székely Szilveszter, Vislóczki Szabolcs) engedelmes szürke embertömeg vagy rendőrkopó karikatúrák. Juristovszky Sosa jelmeze belesimul a partnertársulat vizuális világába, Bozsik Yvette koreográfiája láthatatlan – mert ami látható, nem vall túlságosan elmélyült munkára.

Alfred Schnittke nem kevés szentimentalizmust és dagályosan zengzetes hangzást kínáló műve, az Esquisses inspiráló librettója ellenére sem feltétlenül jó választás. Más megközelítésben: jó választás lehet, ha színpad ellene dolgozik, és nem aláfekszik, de ez a megoldás itt szóba se kerül. Noch dazu: Adasszinszkij sem forszíroz semmi újat, megelégszik a régi bevált patronok durrogtatásával. A maga már-már kínzóan teátrális és hatásvadász, kulisszahasogatásra és pózőrködésre hajlamos színi világának újrahasznosításával. Derevós toposzok sormintáival. Amire régen azt mondtuk, hogy „barbár ünnep”, „harsány moralitás”, „vizuális sokk”, abból mára épp a lényeg veszett ki, vagy vesztette érvényét. Mert közben elavult a nyelv, elkoptak az eszközök, köddé vált a színházi idea, ami éltette. Még akkor is, ha Adasszinszkij végzetesen belefeledkezett.

De csípje már meg valaki, hátha felébred, és ugyan, nézzen már a naptárra.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek