„Egész családok ülnek a fák alatt tarka, szőnyegszerű kendőkön, tényleg mintha piknikelnének; több generáció egymás hegyén-hátán, mozdulatlan férfiak, négykézláb félmeztelen gyerekek, serény asszonyok. Időnként, mintha ellenőriznének valamit, a pálya felé pillantanak, akárha tévéznének vacsora közben. Én se figyelek nagyon a játékra, az most csak része és illusztrációja ennek a nyugodt, lágy, színes vasárnap délutánnak. Lazy Sunday afternoon mint Gesamtkunstwerk. Les volt, kanári!, kiáltom magyarul. És falt is, teszi hozzá elégedetten a Hesz. Rendben van a világ, ezt érezhetjük.”  (EP: Utazás a tizenhatos mélyére)

Esterházy Péter

Valami itt most éppen rendben van, ezt érezhetjük a MüPa Literárium-sorozatának Esterházy-estjén, továbbá azt, hogy (1) vannak boldog írók, és (2) a boldog írók egyáltalán nem mind egyformák, bár mi épp most csak egyetlen boldog, legalábbis rendben lévőnek tűnő írót látunk – jó lenne látni a többit is, jó lenne összevetni őket; (3) és ha az író boldog, akkor a hozzá tartozó közösség is fellélegzik, hátradől, vagy épp előre, mert nevet, és megérinti az a lehetőség, hogy a világ lehetne rendben. Persze, és ez már a (4), miféle közösségre gondolunk? Olvasókra és családtagjaikra, a piknikelő generációkra, ld. fenn? Esterházy Péter az est folyamán többször is beszél az országról, melynek írója, amelyhez tartozik, és amelyik őhozzá. Tudjuk, ez az összetartozás szépséges fikció, az ország szívesen tagadja meg íróit, és ettől boldogságunk ezen a lusta hétfő estén árnyalatszerű és tünékeny.

Amúgy is tünékeny a boldogság, ha mástól nem, hát Kosztolányitól feltétlen tudjuk. És tudjuk Esterházytól. A kortársak közül ő a boldogság írója, a boldogság lehetőségeinek sorolója, a boldogságról beszélő nyelv ismerője, aki számon kéri azt is, ha nem hagynak boldogan élni. Miért vétetik el ez az alapjog az embertől? Ez nem csak politikai (értsd: társadalmi) kérdés, hanem egzisztenciális, mert mi másra való a lét, mondja az Esterházy-életmű eddigi legjava, ha nem arra, hogy az élő örüljön neki és akár még hálát is adjon érte. Az esten ezt a kérdést leginkább a legutóbbi regény, az Egyszerű történet vessző száz oldal — a kardozós változat részletei teszik fel, azé a regényé, amelynek egyik utolsó hangsúlyos szava: „Örülni.” Lehet-e például a történelem és az árulás ellenében boldognak lenni? És lehet-e másokat boldoggá tenni – például úgy, hogy a regény azzal ajándékozza meg őket, hogy azt mondja róluk, boldogok? Nem puszta esendőség-e ez a nevetséges örömvágy? Nem súlytalan tehát az örömünk.

Molnár Piroska, László Zsolt és Törőcsik Franciska hol leülve, hol felállva, hol Esterházy és beszélgetőtársa, Jánossy Lajos körül sétálva mondják a szövegeket. A Budapesti Fesztiválzenekar Kortárs Zenei Együttese Sztravinszkijjal és Kurtággal szól hozzá a témákhoz és variációkhoz. A tér tágasabb, mint az eddigi Literárium-esteken, most a Fesztiválszínházban vagyunk, ami erre az alkalomra meg is telik. Puritánul szögletes, ám derűs színű pamlagok, zöld műgyep, néhány virágszirom is – ez talán Molnár Piroska élettel és iróniával teli Királynőjének szól az Én vagyok a te című Esterházy-darabból. Mindezt színpadi félhomály teszi idézőjelessé: beszélgetést látunk, ami előadást, jelenlétet, ami performansz, irodalmi estet, ami színház, szóval gesamtkunstwerk.

A kortárs komolyzene referenciapont Esterházy számára, az Új Zenei Stúdióval való megismerkedése, Sáry, Jeney, Vidovszky, Eötvös művei, és akiket tőlük hallott először, Cage és Reich felszabadítóan hatottak rá, meséli. A próza pedig szeretne a zene nyomában járni, igyekezne radikálisan szakítani a linearitással, a bevett szerkezetekkel és eljárásokkal. Ám mostanság, teszi hozzá EP, az olvasók „kevésbé kalandkeresők”. Understatement, de minden benne van. És milyen a viszonya a magyar avantgárddal, kérdezi a zenei inspirációk után Jánossy. Esterházy, akit a Kosztolányi. és Ottlik-hagyomány folytatójának tartunk, azt feleli, hogy Ottlikkal szemben az igazi radikalitást Szentkuthynál találja meg. Ottlik „fogyaszthatóbb”. Az új magyar próza inkább a Nyugat irodalomszemléletéből merít, mintsem az avantgárdéból. Szentkuthynál a nem-lineáris olvasás a zavaron, az egymásra rétegződő kulturális hagyományokban való megbotláson keresztül válik önismereti folyamattá. (Hogyan fordulunk Esterházyhoz, ötlik fel ekkor a Fesztiválszínházban piknikelő olvasóban, vajon elég figyelemmel szemléljük-e a bennünket nagyvonalúan elszórakoztató felszín alatti összecsúszó szövegrétegeket.)

Molnár Piroska

Molnár Piroska kis időre az est egyik szereplőjéből meghívott vendéggé válik, és a drámaíró EP-ről beszél. Különleges feladat Esterházy-darabban szerepelni. Nem a pszichológiai tudásra, hanem egy belső képre kell felépíteni a jelenlétet, és közben oda kell figyelni a zenei szerkesztettségre, a szöveg íveire, dinamikájára. Valahogy így épül, alakul a Literárium EP-estje is. Az eddigi életmű kapcsán felröppenő asszociációk szervezik, néhány árnyalat kiemelkedik, a művek zeneisége, vizualitása kerül előtérbe, az „érzet”, ahogy a Kosztolányi-féle boldogságábrázolás kapcsán írja Ottlik, akitől mégsem szabadulhatunk, ha EP-ről van szó. S ha már az örömnél tartunk, akkor az összművészeti kavalkádba belép a gasztronómia. Megtudjuk, hogy Esterházy valaha gasztrokritikus is volt. Szenvedélyesen szeret étterembe járni, ez a boldogsághoz való joghoz tartozik. Második vendége ifjabb Figula Mihály, aki a Figula-borház rizlingjét is magával hozza. Figuláékra a kilencvenes évek elején talált rá Esterházy, mikor nyomába eredt a magyar borászhagyománynak. Azóta barátok. Ifjabb Figula Mihály a termőföld szuverenitásáról beszél – a borász legfőbb feladata, hogy hagyja a föld és a szőlő lehetőségeit kibontakozni, ne rontsa el a bort. El lehetne innen kanyarodni a nyelvhez, de a beszélgetés sokkal finomabban sejtet összefüggéseket. Esterházy azt mondja, hogy Figuláék munkájának rendszerességében és az odaadásukban azt látta viszont, ahogy ő maga is dolgozik. Az írás munka, ez többször is elhangzik ezen az estén.

Nem tudom felidézni, hogy a lazy Monday evening és a két beszélgető hogyan jutott el ahhoz a kérdéshez, hogy létezik-e közös kelet-európai tapasztalat. Esterházy válaszul Gombrowiczra hivatkozik, aki nem veszít aktualitásából – „a mi brutalizált kultúránk csak akkor tudna hasznos lenni, hogyha megértenénk, ha fölfognánk, hogy ha valami földolgozottá válnék, megmunkálttá, a valódi kultúra egy új formájává lenne, erőink átgondolt, szervezett bevetésévé, egyetemes szellemmé” (a Gombrowicz-idézet forrása: Egy kékharisnya följegyzéseiből). Itt, nálunk, nem öltött semmiféle formát, és nem lett megértett tapasztalattá a múlt – csak merő nosztalgikus giccs. Az önismeret hiánya jellemző ránk, nem érezzük saját kontúrjainkat. S ha a diktatúrát Esterházy szerint az idő hiánya, megszüntetése jellemezte, kérdezi Jánossy, akkor most a szabadsággal lett-e, van-e idő? Van idő, múlik, feleli Esterházy. És ezért fájdalmasabbak most a mulasztások. Ha idő van, akkor felelősség is van, a felelősség pedig közös önismereti munkát jelent, amit nem végeztünk el.