Nem egyszerűen örömzenélés ez az este – persze elsősorban az. Hanem színház – és itt már bajban vagyok az elsősorban-másodsorbannal: színház és kész, maradjunk annyiban, hogy színészek beszélnek, muzsikust játszanak és zenélnek.

Jelenet az előadásból

Látjuk – filmen -, ahogy megérkeznek a színházba, és közben a színpadra is. Izsák Lili jelmeztervező fekete-fehérben tartja őket, a lányok ruhája egyforma, a fiúkon fekete ing, fehér nadrág, vagy fordítva. És kalap – már akinek jól áll: Szacsvay Lászlónak, Keresztes Tamásnak és Kocsis Gergőnek nagyon; viszont Nagy Ervinnek, Fenyő Ivánnak és Mészáros Bélának például a sildes sapka áll jól, azt viselik.

A negyvenes évek Amerikájának dzsesszvilágát idézi a produkció – idézetből van-lesz itt a legtöbb, ha belegondolok. Az alapfelállás szerint Kocsis Gergelynél szaxofon, Hajduk Károlynál szólógitár, Keresztes Tamásnál basszusgitár, Nagy Ervin kezében trombita, Pelsőczy Rékáéban klarinét, Fenyő Iván a zongoránál ül, Mészáros Béla a dobnál, Szacsvay egy fotelben, Jordán Adél és Rezes Judit pedig énekre készen.

Szacsvay László

A dramaturgia laza és vázszerű: Szacsvay néhány mondattal fölvezeti a következő hangszert és a játszó személyt, aki aztán kis jelenetben számol be hangszeréhez fűződő kapcsolatáról. Érdekes, hogy ezek a direkte spontánnak és rögtönzésnek ható jelenetek többedszerre is mulatságosak – ebből aztán gyanút lehet fogni, hogy mégiscsak színházi előadásba ágyazott sessiont látunk, melynek rendezője, Máté Gábor hálás és alapos munkát végzett, amikor ebbe a bizonyos színházi keretbe foglalta Mohai Tamás zenei vezető sokkalta keményebb munkájának eredményét.

És akkor mégis koncert ez, feldobott, lelkes és lelkesítő: Jordán Adél és Rezes Judit dalai fantasztikus stílusimitációk is, mozgásban, mimikában is kidolgozottak, és persze isteni énekhangon szólnak; idézet és paródia egyszerre, élvezünk és nevetünk, ahogy kell. Nagy Ervin remek bohóc, a dalokban és a trombitájával, amin a hajdani három helyett már nyolc hangot is tud, szólóra is merészkedik, és a nyakába vetett törölközővel egy egész világot hoz be a színpadra…

Jordán Adél, Rezes Judit és Pelsőczy Réka

Pelsőczy Réka már a tizenötödik leckéig jutott a klarinétiskolában – Kocsis Gergővel előbb gépzenére, majd a lassan bekapcsolódó zenekarral muzsikálnak. Aztán Fenyő Iván zongoraszólójára – ő, ugye, tud zongorázni, így aztán könnyebben is játssza, hogy tud – Mészáros Béla és Pelsőczy frenetikus táncot produkál: Pelsőczy rongybabaként nyaklik-csuklik Mészáros karjában…

Jut szóló mindenkinek: a lelkes Mészáros a dobnál, Hajduk a gitárnál teljesít parádésan. Kocsis Gergő – és már az igazi muzsikusoknál tartunk, könnyű nekik – vándorol a hangszerek között, a szaxofontól a gitárig, és bár előbbi hangszeren az Ornitology című Charlie Parker-szám tényleg nem nagyon megy, egy másik Ch. P.-szám viszont igen; nem beszélve arról, hogy a szerényen abszolvált összehasonlításból nagy reményekre jogosít az a pont, mely szerint Charlie Parker már nem él, K.G. viszont igen…

Keresztes Tamás. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az alkalmi zenekar lelke Keresztes Tamás. Zongorás magánszámát bármely jazzklub megvehetné aranyáron, a dobszólóját pedig – melyben bejárta a színpadot, és az álló hamutartótól kezdve földön és égen, zongorán és széken járt a dobverőkkel – cirkuszi attrakcióként lehetne eladni hasonló árfolyamon. És – észrevenni ezt is – vezényel közben, a többiek fél pillantása rajta, akár tangóharmonika van a kezében, akár gitár. Keresztes vérbeli muzsikus, de ne tévedjünk: a kitűnő színészt látjuk a színpadon.