Akik a közönség és a kritika köreiből lelkesültségüknek adtak hangot, hogy most végre az „eredeti” János vitéz hangzik fel, és mindenestül Petőfit hallják, tévednek, mert részint a kihagyások, illetve ismétlések, részint a különféle lazább-poénosabb beékelések miatt nemegyszer bomlik a felező tizenkettes ritmusa, Petőfitől idegen kifejezések csattannak. Ezzel egyébként az égadta világon semmi baj sincsen, csak nem az „ősforrás” tiszta csobogásának kell hallani, ami nem feltétlenül az. A francia jelenet kánkánja sem a poéta tollán fakadt, ugyanakkor vizuális és akusztikus gegként kitűnő. Sőt, nem anakronisztikus, noha lehetne.
 Mátray László |
Színpadi hatásában vegyes az elszavalt költeménymassza és kompilált zenei burka. Nem is mindig akarja azt a látszatot kelteni, hogy a színház hűségesen a literatúra nyomába szegődik. Az alaphangolás mégis ez. Kisgyerekek mint mesemondók, narrátorok ámulva-lelkesülve fel-felolvasnak a János vitéz-könyvből, a könyvcímlapra emlékeztető (a szituációnak megfelelően hol színes, hol fekete–fehér) függöny időnként fontos térelválasztó elem Olekszandr Bilozub díszlet- és jelmeztervező újabb szcenikai-képzőművészeti parádéjának eklektikájában. A kulisszát Vidnyánszky bőséges, felszabadult, asszociatív leleménnyel, a túlmozgatásoktól sem idegenkedve használja, néha viszont érdektelen vetített képek sablonjaival sekélyesíti régi irodalmi színpadok látványnívójára.
A bő három óra nem képes ésszerűen (mesei-logikusan) jutni elejétől a végéig. A Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színész hallgatói és a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének II. éves hallgatói lelkes, örvénylő, sokarcú, maskarás tömkelegben töltik ki a történetet, melyet – valóságos párbeszédek híján – egymásnak adva a rímes szót, pörögve, forogva, érkezve, távozva gyakorta maguk tolmácsolnak mint narrátorok. Kezdéskor egy tulipános ládából, talált tárgyakként, áhítatosan és mosolyosan szedegetik elő a darab kellékeit, és osztják fel a holmikat, szerepeket. Üde, őszinte, vidám pillanat: mindegyik fiú természetesen a címszerepet szeretné alakítani, magát tartva rá a legalkalmasabbnak. A nyitány jól aláfűt a később is megőrzött, műfajilag hatásos bábszínházi allúzióknak, a kicsinyített figura-másokkal való párhuzamos játszásnak, a miniatűr modell- és paraván-látszatok szimbolikájának, az arányok konfrontációjának.
 Mátray László, Zsigmond Emőke. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A láda azután csudásan megnövekszik, ház, hajlék, palota válik belőle, amelyben és amelyből kikel a história. Kár, hogy e nyíló-csukódó varázsláda, díszdoboz úgy elnehezül, mint az aprózó zsivány-jelenetben is. Berecz István koreográfiája hol majdnem a legjobb osztályzatot érdemli, mondjuk tízes skálán, hol csak gyenge közepesen hemzsegteti a vers-színmű népét.
De összképre, zenére, táncstílusra ne fogjunk sokat. Az a fő gond, hogy a gonosz mostohából aktív szereplő, a rossz démona helyett kedélyes zsáner, akcióit nézve passzív néne vált, Iluska pedig kifakult a saját szerelmi idilljéből-drámájából. Szűcs Nelli bármikor megfiatalodni kész, a játszó ifjú személyekkel cinkos, barátságos viszonyt ápoló nénikét formál. Jellegzetesen az események külső ívén, perifériáján mozog, s Petőfi elképzelésével ellentétben nincs nagy vétek a számláján. Iluska Zsigmond Emőke megjelenítésében finom árny, aki – s ez megint az előadás javához sorolódik – alkalmanként akkor is Jancsi mellett van, amikor a valóságban nincs, nem lehet. Testi valójának emléke-álma lelki támasz szerelme számára. A János vitéz azonban mint színdarab megsínyli, hogy három főszereplőjéből kettő majdhogynem kiiktatódik tényleges funkciójából. A nagy létszámú mesei „kar” mellett így a tenni- és mondanivaló dandárjánál is több hárul a Sepsiszentgyörgyről meghívott vendégművész Mátray Lászlóra. Szőke dalia, derekasan állja, tapossa, olykor csak kövülten nézi a sarat, a teremtés sarát. Annak rendje s módja szerint járja, bejárja útját. Olyan, mintha Jankovics Marcell rajzolta volna (vetítve fel is villannak Jankovics emlékezetes filmbeli Kukorica Jancsijának egyes mozdulatai).
Vidnyánszky eleinte igen erősen és hosszan fogja, bóbitázza saját rendezését, később a legjobb szakaszokban oly mulatságosan ügetnek és gurulnak elgondolásai, mint a huszárok bicikli aljzatú fehér paripái, hogy azután mind zavaróbb diszpergálás következzék, s érthetetlen (bár hatásos) módon az éterből érkező külső mesélő hangoknak engedje át a szavak általi vezérlést a mesélőkkel teli megjelenítésben. Az utolsó húsz perc képei, fényhatásai az átváltozás-mirákulum, a végső boldogság, megigazulás előtt illusztratív és itt-ott zavaros világba váltják (talán a nem mellékes végpusztulás-vízió hosszadalmas látomásával is) a számos pontján megnyerő hangszereléssel modernizált, összességében kiérleletlen produkció időtlen mesei univerzumát és az örök emberi sorstanulságokat.