A Rétrospective par Xavier Le Roy egy múzeumi térben játszódik, méghozzá múzeumi keretek között, „múzeumi időben”. A meglehetősen vegyes színvonalú tárlaton egymásra montírozott szövegek, hiányokat, elmúlt élményeket jelölő fotók, az emlékezést életben tartani igyekvő videók, a bolygónk keletkezésével kapcsolatos, a sejtszintű emlékezést kutató installációk, tehát hagyományosan kiállított, múzeumi tárgyak láthatóak. A több apró szobára szabdalt tréből Le Roy "Rétrospective"-je két nagyobb egységet foglal el – a koreográfia úgy viselkedik, mintha maga is egy kiállítás vagy egy kiállítási tárgy lenne (nem pedig egy néhány órás előadás), vagyis múzeumi időben, három héten keresztül, a nyitástól a zárásig a falra, vitrinekbe helyezett tárgyak szomszédságában, velük egy térben történik. A 16 táncos meghatározott (és mindenki által nyomon követhető) órarend szerint tartózkodik a "Rétrospective" által elfoglalt terek egyikében, illetve pihen.
Ez a performansz-kiállítás a kortárs táncnak, a mozgásművészetnek azt az irányát képviseli, amit itthon leginkább L1danceFest legutóbbi, 2013 őszén megrendezett programjain figyelhettünk meg – a This is not a love story (Gunilla Heilborn) és a God Is Measuring the World with a Compass (Asaf Aharonson & Tami Lebovits ) esetében részben, leginkább pedig az Exercise for Choreography of Attention ‘Point of No Return’ (Dalija Aćin Thelander) és a Roses & Beans (Shake it! Collaborations) produkciókban. Ezekben az előadásokban ugyanúgy, mint a "Rétrospective"-ben, azon túl, hogy előadók személyisége és egyedisége kerül előtérbe, a nézőkkel való személyes kapcsolat kialakításán van a hangsúly: a cél a nagyfokú közvetlenség kialakítása, s ennek eredményeképpen a nézők élményei, viselkedése is befolyással vannak az előadás menetére. Nem egyszerűen a néző meghatározott pontokon való bevonásáról van szó, hanem az előadókkal végzett közös tevékenységről, amihez mind a két fél szükséges, és ami visszavonhatatlanul személyessé, vagy akár otthonos élménnyé válhat.
E mellett – pontosabban ehhez kapcsolódva – az idő eltöltésének, elfogyasztásának, értelmezésnek mikéntje érdekli Le Roy-t. Ő maga úgy fogalmaz, hogy ebben az alkotásban a visszatekintés mint produkciós mód kap helyet, vagyis nem egyszerűen egyetlen művész alkotói periódusára való emlékezést szolgálja. A már létező, eljátszott és eltáncolt koreográfusi anyagot a múzeumi tér (az emlékezés helye) és a színházi tér (az élő akciók helye) egymást metsző területére helyezi, s ez a metszéspont egyszerre több idősíkot is működésbe hoz – ráébresztve a látogatót a jelen rétegzett felépítésére és a múlt fragmentumaiból való komponáltságára.
Az első „szobában” 2-3 performer egymással párhuzamosan, időben egymástól eltolva mesélik el saját művészi fejlődésük történetét: a köréjük gyűlő, szabadon becsatlakozó nézők hallgatnak és kérdeznek. Az előadó saját ritmusától és történetétől függően meg-megszakítja a beszédet és bemutat egy-egy részletet egy, a beszélgetés fonalába illeszkedő, régebbi koreográfiájából. Az egymástól függetlenül, párhuzamosan működő kis csoportok egy mini tánctörténeti kurzuson vesznek részt, ahol az előadóval személyesség különböző fokait érik el – az aktuális résztvevők habitusától függően. A thaiföldi szülőkkel rendelkező, de Alabamában született és Los Angelesben felnőtt táncos életében például ugyanolyan fontos szerepet játszottak a megtanult és a jól vagy rosszul használt nyugati és keleti nyelvek, mint a tánc; a Bejrútból érkező táncos színésznőből táncosnővé válását meséli el. Az előadók nem takargatják sikertelen próbálkozásaikat – meghallgatások feszültségében telő életek rajzolódnak ki, ahol sok a visszautasítás, de egy-egy jól sikerült meghallgatás óriási változásokat hozhat -, s egy-egy helyen, iskolában vagy produkcióban eltöltött idő alatt formálódott véleményüket sem – a balett-táncosként induló fiú például a konzervatóriumban megtanult koreográfiák hatékonyságát, értelmét kérdőjelezi meg azzal, hogy a több éves időszakból mindössze egyetlen, nyúlfarknyi részletre emlékszik.
Fotók: Lluis Bover |
Az előadók személyes idejébe beleszőve megjelenik egy másik idő, egy másik karrier is. Mindegyikük beépíti a saját történetébe Xavier Le Roy alkotásaival való megismerkedését, viszonyát (mit látott tőle, melyik meghallgatáson esett ki a rostán), s a számukra legfontosabb előadások egyes mozdulatsorait is megismétlik. Így az előadók visszatekintése közben Le Roy-ra is emlékezünk (egyik múlt a másik múlt részévé vagy mozgatórugójává válik), s ezt az emlékezést és az összekapcsoltságot, egymástól való függést aláhúzza, támogatja a történeteket hallgató csoportok között a Xavier Le Roy-szólók részleteit előadó többi performer mozgása is. A párhuzamosan bemutatott részletek alkalmanként keresztezik egymást, s egy-egy újabb alkotást hoznak létre, tovább sűrűsítve az előadás szövetét. A néző eközben saját idejét sem hagyhatja reflektálatlanul: röpködnek az évszámok, s mind a 16 előadó történetét képtelenség meghallgatni, előadót és időintervallumot is választania kell.
A kiállítás-performansz sajátossága, hogy az előadók teste némiképp úgy működik, mint a kiállított tárgyaké: a fal mellett vagy a tér közepén állva a folyamatos megfigyelés (reggel 11-től este 9-ig) lehetőségének vannak kitéve. Testük mintha állandó készenlétben lenne, történeteiket mesélve érezhetően feszült állapotban vannak, közelről nézve őket szinte vibrálnak – erre azért van szükségük, mert bármely pillanatban elérkezhetnek a következő koreográfia bemutatásáig.
Egy-egy történet végeztével az előadók maradásra vagy a következő terembe invitálják a közönségüket. Az második térben, az imént talán még táncoló vagy mesélő „ügyeletesek” nem táncosként, hanem beszélgetőpartnerként, segítőként vannak jelen; szívesen beszélnek az első teremben történtekről és segítenek abban, hogy a rendelkezésünkre álló számítógépeken eligazodjunk. Ebben a multimédiás szobában megtaláljuk Xavier Le Roy 1994 és 2009 között készült összes előadásának a felvételét, illetve a több nyelven hozzáférhető, az előadásokhoz készült sajtóanyagot, cikkeket, interjúkat, elemzéseket, tanulmányokat.
A kiállításhoz más, Xavier Le Roy-val kapcsolatos programok is csatlakoztak, február elején két emblematikus koreográfiája, a Self-Unfinished (1998) és a Salamon Eszterrel készített Giszelle (2001) volt látható, illetve levetítették – több más kisfilmmel együtt – Le Roy Tavaszi áldozat-értelmezését (2013), ami mellé egy közönségtalálkozót is szerveztek. Csak hogy el ne feledkezzünk róla.