Mátyássy Bence |
Bruce Willis speciel nem lép föl a HOPPart társulat előadásában, pedig tán jót tenne neki: ez a négyszeres gátlástalanság – amit tán helyesebb lenne pofátlanságnak mondani, ha le tudnánk vakarni a szóról a negatív asszociációkat, amivel e helyt azért megpróbálkozunk – felszabadult, egyszerre zsigeri és reflektált színházat eredményez. Miközben a játszó személyek a kifejezetten szegényszínházi körülmények között mindent a világon magukból, a testükből, a hangjukból, a mozgásukból – no, legföljebb még néhány liter piros festékből – állítanak elő, és ez jókedvű, ám fegyelmezett ötletrohamra készteti őket, közben egyetlen pillanatra sem veszítik szem elől a görbetükörben fölépülő világ bornírt és professzionális sajátosságait. Amit – egészen más módon, persze – a Die Hard írója, Roderick Thorp is erősen szem előtt tartott, már a film alapjául szolgáló regényben is.
Pezsgővel fogadják a közönséget – na jó, vizezett és kevés -, és Szilágyi Katalin japán halandzsával boldog karácsonyt kíván: egy japán cég budapesti karácsonyi partiján vagyunk. Ahol egy ambiciózus vidéki lány, bizonyos Gunaras Hilda találta meg álmai állását – igaz, közben hátrahagyta a férjét, a tótkomlósi parasztfiúból lett zsarut –, ez itten a magánéleti konfliktus.
Kiss Diána Magdolna és Polgár Csaba |
Melyet hamarosan felülüt egy sokkal súlyosabb: terroristák – avagy rablók – rontanak be az irodaházba, és foglyul ejtenek mindenkit; szándékuk komolyságát gyors gyilkossággal jelzik. A szórásból kimaradt zsaru magányos hősként küzd ellenük, a küzdelemben még szövetségese is támad a jólelkű, ám kissé bávatag „talpasrendőr” személyében. A szokványdramaturgia mentén szőtt sztori és az előadás stílusa közt támadó termékeny feszültség ellenállhatatlanul mulatságos…
Az igazi csapatjátékban egymást váltják a színészek a hangszereknél, a mikrofonnál; közben ki-ki aprólékosan kidolgozza saját figuráját, többen többet is. Játékos, és önfeledtnek tűnő gesztusok közepette fáradhatatlanul sorjáznak a poénok, az idézetek, az utalások, és persze a hullák is, akiket kézzel formált „pisztolyokkal”, szájjal produkált hangeffektekkel küldenek a másvilágra, hogy rögvest föltámadván egy másik figura képében sodorják tovább a cselekményt.
Takács Nóra Diána |
A magányos – és feleségébe fülig szerelmes – főhőst persze Kemény Jánosnak hívják. Mátyássy Bence alakítása nem nélkülözi a heroikus-romantikus gesztusokat, az ezekhez illő kemény tekintetet, rendíthetetlen elszánást. Ellenfelét, a rablóvezért Hansnak hívják, és fehér öltönyben vezényli az akciót – Polgár Csaba a végén, az elkerülhetetlen elbukás-meghalás jelenetében gondosan maga alá igazgatja az addig térelválasztóként szolgáló áttetsző nylonfüggönyt: ekkor már bokáig tocsog mindenki a piros festékben, de ennek egy fehér öltönyt mégse lehet kitenni, ugyebár…
Az egyik bandatag, az akcióhős pózába belebújó törékeny Kiss Diána Magdolna terpeszben, kinyújtott karral (ez már gépfegyver, nyilván) adja a marconát. A másik, a zárfeltörő Theo Bánfalvi Eszter alakításában rendíthetetlenül matat a képzeletbeli zárakon, vagyis böködi a nylonfüggönyt, közben szüntelen és méla zabálásba fojtja a Hans iránti reménytelen szerelmét.
Remek mindenki: Takács Nóra Diána előbb mindenórás terhes túsz, majd az Interpol hosszúléptű, leszegett fejű tisztje, aki persze éppúgy hülyeségeket vezényel, mint lefokozott magyar kollégája, a lelki fejlődési zavarokkal küzdő megélhetési rendőrfőkapitány, akit a japánból átvedlett Szilágyi Katalin játszik. Herczeg Tamás a „kisember” zsaru, fánkot zabál, és mindig lépéshátrányban van. Tóth Simon Ferenc intrikus linkből és a szaxofontól vagy szintetizátortól felállva veszi át a túsz ruháját és szerepét.
Radnay Csilla és Szilágyi Katalin. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Rengeteg nyelvi poén színesíti a szöveget, és fokozza a pofátlan lazaságot: a detonátor denotátor, a lövést hoppart kiáltás követi, a fánk a mi fánkká, vagyis karácsonyfánkká nemesül…