Maradjon csak hiányérzet a nézőben, fanyalogjanak csak a kritikusok, ellentmondás itt csupán első ránézésre húzódik, hiszen a Furnitur – nagyon is átgondolt – koncepciója egész egyszerűen ennyit enged. A Táp Színház magyarországi ősbemutatója ugyanis nemcsak a közönséget szembesíti azzal, hogy az ember milyen könnyedén dől be a látszatnak, de a társulat saját magát sem vonja ki az olcsó, hamis és illúziókeltő mechanizmusok alól, s bár ez nyilvánvalóan sokat ront az előadás élvezhetőségén, demonstrációként felettébb hatásos. Minden fogaskerék a helyén, a gépezet beindul, így csak utólag derül ki, hogy már a színlap is a mutatvány része: „[a] csodálatos Táp Színház felhívja nyájas nézői figyelmét a kiváló című Furnitur előadásra, amely tüneményes színészi alakítások által, misztikus rendezői megoldások felhasználásával, lüktető zenei motívumok megpendítésével  beszél, mesél és tanít a gyermekvállalás színéről, fonákjáról.” Az előadás persze szólhatna a kelepcébe csalt, s hirtelen a családfő felelősségteljes szerepébe csöppent férfi kálváriájáról, aki nemcsak társas magányra ítéltetett, de ellen kell állnia a színpad szélén zavarba ejtően vonagló táncosok (Asztalos Dóra és Barabás Anita) kísértésének, végig kell hallgatnia a kedves após örökös kioktatását, s mindennek tetejében még egy hatvan centis haramiával is meg kell küzdenie. Ugyanígy szólhatna az anya kiábrándultságáról is, aki egyetlen gyereket szült, mégis úgy érzi, mintha kettőt vállalt volna, hiszen a társa ahelyett, hogy felnőne a feladathoz, a saját önző, kicsinyes problémáival van elfoglalva. Csakhogy nem erről szól, mert Vajdai Vilmost rendezőként nem ez foglalkoztatta.

A Furnitur egy – a vásárlók vágyait leszámítva – minden igényt kielégítő bútoráruház, s mint ilyen, elsősorban a mai társadalmi-politikai berendezkedés találó, kifejező jelképe. Legalábbis a főszereplő, Shivak Shurman férfiszemével nézve biztosan az. Felkészülten érkezik az üzletbe, próbálja belakni a teret, hogy miután betájolta magát, célirányosan haladva, minél előbb megvehesse a kiszemelt kiságyat, de egyedül képtelen eligazodni, s mivel dilettáns személyzetbe botlik, kénytelen végigjárni az egész létesítményt. A Gavrilt, Güntert és Gideont megformáló Nagy Zsolt, Janklovics Péter és Fekete Ádám játékán ugyan még elmosolyodni is nehéz, de szándékosan elrontott alakításuk éppen az áruházi alkalmazottak fásultságát figurázza ki, akik többnyire zombiként teszik a dolgukat. Nem úgy a Shivakot kísérő buzgó moderátor és az őt árnyékként követő kabalaállat, a Furnitur Fürj. Bánki Gergely lehengerlő az irritálóan fölényes, nyelvbotlásait kényszeredett nevetéssel oldó menedzser szerepében, aki mellett a medveléptekkel ballagó, főnöke szavait papagájként szajkózó óriásfürj képében Gosztonyi Csaba a marketingosztály kiméráját testesíti meg: az igencsak döcögősen induló előadásnak kettejük játéka ad lendületet. Barangolásuk első állomása a Shivak fürdőszobájára előbb megszólalásig hasonlító, majd az eredetivel tökéletesen megegyező, s annak rendje és módja szerint üzemelő bemutatóterem, ami egy nem is olyan távoli jövő utópisztikus képét vetíti előre, ahol a reklámok rémisztően személyre szabottak, és ahol a valóságot egyre nehezebb megkülönböztetni a fikciótól.

„Hoppá!” – kiált fel ismét az előadást felvezető zseniális Zeatax-reklámfilm megunhatatlan figurája, hiszen éppen erről, a valódit elhomályosító szemfényvesztésről, a józan ítélőképesség elvesztéséről és a ráeszmélést meggátoló önáltatásról szól a Furnitur. Eddigre már Khell Zsolt letisztult, funkcionális díszlete és az előadás kiváló címe is újabb értelmet nyer: az angol furniture a szóvégi magánhangzó nélkül is őrzi bútor jelentését, de a jobb híján magyarul ejtett furnitur utolsó szótaga az angol tour főnévre asszociál, jóllehet a bútorbolti látogatással nem Shivak lélektani utazása, hanem a férfi, s még inkább a címszereplő tortúrája veszi kezdetét. Borsányi Dániel egyedüliként szinte végig a színen van, énekel, táncol, s még le is vetkőzik, egyszóval mindent belead, de a Furnitur koncepciójából következően csupán momentumai adódnak a közel kétórás előadásban. Shivak téveszméi ugyanis olyan mélyen gyökereznek, hogy az emberi kapcsolatait is sztereotípiákon keresztül érzékeli, mintha csak kedvenc zsánerfilmjei peregnének a szeme előtt: a gyereknevelés problémáival a romantikus komédiák bevált fordulatai szembesítik, félrelépését a kalandfilmek kötelező képsorai magyarázzák, a családi vacsorák feszültségét pedig a klasszikus horror nyomasztó légköre próbálja visszaadni. Ehhez mérten az előadás többnyire rafinált paródiaként működik. A legkevésbé talán a Shivak párját alakító Gergely Katalin jeleneteire igaz ez, aki az egészségesnél alig naivabb feleség és elfogultabb anya, de a tévéképernyőből kilépő riválisát Szilágyi Katalin már kétdimenziósnak mutatja, az újszülött szerepében randalírozó Radnai Márk pedig egészen elemében van – igaz, Juristovszky Sosa kivételes jelmezötlete (a csecsemő testét képező, kitömött rugdalódzó előkeként lóg a színész nyakában) alaposan megkönnyíti a dolgát.

Az előadás fénypontja azonban a nagyszülőket életre keltő Lázár Kati és Márton András érzékeny, erőteljes alakítása. Márton András nagy kedvvel és még nagyobb lendülettel veti bele magát a szószátyár após szerepébe: provokatív kérdéseivel nemcsak lerohanja Shivakot, de még azelőtt ki is oktatja, hogy veje egyáltalán észbe kaphatna. Lázár Kati ezalatt néma csendben a háttérbe húzódik, és úgy hallgat, ahogyan arra kevesen képesek. Arca rezzenéstelen, nem fészkelődik, nem sóhajtozik és a szemét sem forgatja, egyszerűen csak mered maga elé, de így látszik csak igazán, hogy valósággal forrnak benne az indulatok. Meg sem kell szólalnia, mégis pontosan el lehet képzelni, hányszor hallgathatta végig férje ostoba, öntelt szónoklatát az évek során, és ezalatt mennyi keserűség és indulat halmozódhatott fel benne. A jelenet talán még most is tartana, de a férfi a mellkasához kap, s mint egy felhúzható játékbaba, átmenetileg elnémul. Ami viszont ezután következik, az minden eddigi várakozást felülmúl, hiszen az asszonynak megered a nyelve, és közönséges stílusában, kendőzetlen őszinteséggel ad tanácsot Shivaknak, aki köpni-nyelni nem tud. Lázár Kati és Márton András jutalomjátéka révén könnyű belefeledkezni az előadásba, s noha a Táp Színházra jellemző kikacsintás és kísérletezés miatt éppenséggel kizökkeni sem nehéz belőle, Vajdai Vilmos a Furniturral is bizonyítja: előbbi nélkül utóbbinak sem volna létjogosultsága.