Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RÖGESZMÉTŐL RÖGVALÓIG

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Emmuska
2014. febr. 16.
Az Emmuskában – az öniróniától a társadalomkritikáig, a habkönnyű párbeszédektől a fajsúlyos belső monológokig, a mesés kalandoktól a rémtörténetek valóságáig – minden megvan, ami egy regényt a remekművek sorába emelhet. Csak éppen nem a legszerencsésebb arányban. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.
„Cserfes szobalányok, tökkelütött postamesterek, huncut apácák és ármánykodó arisztokraták, kotnyeles fürdőorvosok és westernrajongó tanítók kapkodják ki egymás kezéből az elbeszélés fonalát” – fogalmaz találóan, de némiképp pontatlanul a fülszöveg, hiszen a nagy kapkodás közepette jó eséllyel az olvasó is elveszíti azt a bizonyos fonalat. Nem a társadalom minden rétegét képviselő, színes forgatag, hanem a szokatlanul gyakori nézőpontváltások miatt. Az Emmuska történetét ugyanis maguk a szereplők mesélik el a saját szemszögükből, egyes szám első személyben, ezek a nagyon rövid szövegek pedig átlagosan két-háromoldalas szakaszokra tagolják a regényt, melyeket egy-egy ismétlődő népművészeti motívum választ el egymástól. Hogy éppen ki beszél, illetve kinek a gondolatai hallatszódnak, az sosem derül ki mindjárt az adott szövegrész elején, ezért aztán mire az olvasó belefeledkezhetne a regénybe, addigra már ki is zökkent belőle. Ez a probléma ráadásul akkor is fennállna, ha minden egyes passzust sikerül tökéletesen megírni, de erről nyilvánvalóan szó nincs, nem is volna elvárható, így viszont az Emmuska meglehetősen rapszodikus olvasási élményt nyújt.
Éppen ezért, noha a regényben többek között meghiúsul a Ferenc József ellen tervezett merénylet, fény derül a Prémes Rém évszázados titkára, és az Ezredévi Kiállítás is sikerrel nyitja meg kapuit, az Emmuska legnagyobb rejtélye, hogy vajon miért döntött az ominózus narratív szerkezet mellett a regény szerzőpárosa, Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba. A tagoltság mellett szóló, legkézenfekvőbb érv alighanem az, hogy az Emmuska megírásának ez a munkamódszer kedvezett a leginkább: egyre-másra sorjázhattak a jobbnál jobb ötletek, melyeknek nem elég, hogy a szerzők jobbára nagy fegyelemmel szabtak határt, de az egyes szövegrészek stílusát is olyan egységesre csiszolták, mintha egy emberként írták volna a regényt. Ugyanakkor ez az összhang legalább akkora hátrányt jelent, mint amekkora előnyt, hiszen az elbeszélők hangneme a legritkább esetben válik el egymástól. Alighanem a Győrei-Schlachtovszky szerzőpáros is érezhette ezt, de az angol arisztokráciát képviselő fajtiszta kutyák néhány megjegyzése, az eseményeket madártávlatból figyelő gólya kommentárja, a latin konyhanyelven írt hajónapló, a fogatlan öreg csupa magánhangzókkal érzékeltetett beszéde, az egy-egy, angol fonémákkal írt magyar kifejezés és az angol szórendet, igeragozást megtartó magyar fordítás is igencsak erőltetettnek hat.
Ezek a vélhetően üde színfoltnak szánt szösszenetek pontosan azért szúrnak ennyire szemet, mert a regény egyébként telis-tele van eredeti, ötletes és végtelenül humoros jelenetekkel. Megunhatatlanok az öreg Hajagos lényegre törő, szexista beszólásai, emlékezetes a reumás müezzinről szóló anekdota, aki az ivókúrák áldásos hatásán felbuzdulva a kizárólag külsőleg alkalmazható orvosságot egy az egyben felhajtotta, telitalálat a félnótás csendőr jellemkomikuma is, amint fia halálhírét viszi az édesanyának, de ügyetlen tapintatossága végül kegyeletsértésbe torkollik, míg a hazai viszonyok otrombaságát Montagu töketlen kifinomultsága árnyalja: [s]ajnálatos, hogy a hevenyészett körgallér vitathatatlan előnyét, miszerint Tybaltot meggátolta saját lába további elfogyasztásában, felülmúlta az a hátránya, hogy nem engedte lélegzethez jutni.” [30.] Ugyanakkor az ilyen és ehhez hasonló részletek hiába állják meg a helyüket önmagukban, önálló egységként, ha a regény laza szerkezete képtelen összetartani a történet szálait – jó példa erre, hogy az ellentétekre épülő, sejtelmes fejezetcímek – pl. Műélvezettől búvalóig, Kankalinsárgától lángvörösig, Tinktúrától tortúráig, Hiszekegytől hazamegyig stb. – semmilyen támpontot nem adnak. Márpedig így a szövegek cseppet sem elhanyagolható része holmi kabaréjelenetnek tűnik csupán, ami aláássa a fölényes intellektust, elbizonytalanítja a magabiztos nyelvhasználatot, s már-már az az érzése támad az olvasónak, mintha az Emmuska tét nélküli jópofáskodásba csapna át.
Miközben a sűrű egymásutánban váltakozó nézőpontok révén egyfelől átfogó kor-, társadalom- és lélekrazjra nyílik lehetőség, másfelől – s ez talán még fontosabb – többlettudásának köszönhetően az olvasó is egészen kivételes helyzetbe kerül. Olyan pozícióba, ahonnét nem az lesz a fontos, hogy kivel, mikor, miért, hol, s egyáltalán mi történik, hanem az, hogy az események láncolata miként hat a szereplőkre, és mindezt hogyan képesek feldolgozni. Az Emmuska tehát a sok-sok elbeszélő ellenére minden további nélkül olvasható fejlődésregényként is, Emmuska és angol férje, Montagu újbóli egymásra találása pedig valóban szép ívű történet, ugyanakkor, szintén a sok-sok elbeszélő miatt, a regény gyakorta unalmas és kiszámítható. Mindezt a szerzők alapvetően kétféle módon próbálják ellensúlyozni. Előfordul, hogy egy-egy kulcsfontosságú szereplő elhallgattatásával, pontosabban meg nem szólaltatásával megfosztják az olvasót a többlettudásától, ami önkényes, következetlen és nem utolsó sorban olcsó megoldás is. Máskor viszont a regény koncepciójához igazodva, nagyon helyesen a mellékszereplők hiányos információira támaszkodnak, ami izgalmat ugyan nem kelt, de elsőrangú humorforrás.
A regény legjobb, legélvezetesebb része mégis az, amikor az önjelölt detektívek a Prémes Rém nyomára bukkannak, s míg a csapat egyik fele a rejtekhelyet kutatja át, addig Emmuska az ott talált naplót kezdi el olvasni. Mivel utóbbit csak előbbiek közbekotyogása szakítja meg, az emlékirat a kényszerű nézőpontváltások terhe nélkül, a maga őszinteségével, csalóka szubjektivitásával tárul olvasói elé. Habár a napló veretes, ódon nyelven íródott, a szöveg olyannyira szórakoztató, izgalmas és sodró lendületű, hogy tulajdonképpen a regény többi része is csak ehhez képest hagy kívánnivalót maga után. Ráadásul Emmuska olvasása és Montaguék nyomolvasása egyszerre vezet eredményre, ahogyan az alábbi sorok sem csak a napló szerzőjéről árulkodnak: „[c]supán azt szánom immár, hogy kezdetben oly gazdagon áradt belőlem a szó, csupán időm’ bőségére, korántsem plajbászom’ fogyására tekéntettel, mostan pedig, hogy szegény Hardmuthból csupán egy H maradt, igencsak rövidre kelletik fogni mondandómat, hogy e kisujjnyi csonk kitartson, mígnem életem’ mécse ellobban.” [336.]

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek