Kovács Gerzson Péter és Dresch Mihály a Magenta II-ben. Fotó: Dusa Gábor

Pedig a MU mint a fesztivál új bázisa a mostanitól eltérő időpontban valódi telitalálat lenne: a kortárs tánc (és színház) egyik, ha nem legfontosabb fővárosi központjaként jegyzett teátrum törzsközönsége nagyjából-egészében bizonyára egybeesik azokkal, akikre a monotánc fesztivál szervezői fizető nézőként számítanak-számíthatnak. És mégis: a választott időpontban legfőképp a helyszín alkalmatlanságáról bizonyosodhattunk meg. Részint emiatt gondolom, hogy mintha a szervezők idén a ’kettőt hátra, egyet előre’ nem éppen jövőbe mutató koreográfiáját követték volna. Ez részben nyilván kényszer, részben alighanem választás eredménye.

A fesztivál Budapestre hívásának ugyanis legalább annyi, ha nem több hátránya van, mint amennyi előnye akad. Való igaz, Dunaújvárosban nem vonzott teltházakat a kortárs tánc egyszemélyes faja (és hát a műfajjal ápolt kapcsolat szorosra fűzésére sansza sem volt az ottani közönségnek, hiszen az eddigi két alkalom nem nyújtott módot a fesztivál meggyökeresedésére), mégis kezdettől nagyra értékeltem a szervezők bátorságát, hogy el mertek és tudtak szakadni az ország kulturális vízfejétől.

Leonardo Diana: A fény felé. Fotó: Dusa Gábor

Hogy a vidéknek is szüksége van színházi, tánc és más kulturális fesztiválokra, közhely, s az, hogy ennek van realitása, számos példával igazolható: Pécs, Szeged, Debrecen, vagy ha a táncnál maradunk, Győr és Veszprém folyamatosan dolgozik azon, hogy évről évre a törzsközönség mellett új nézőket is magához csalogasson – több-kevesebb sikerrel. És talán az eredeti színhelyről sem kell teljesen lemondani: az idei monotánc fesztivál igényes kiállítású műsorfüzete szerint a fővárosi MU és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház ezentúl éves váltásban fogadja majd a monotáncosokat és rajongóikat.

Akik jelen állás szerint vagy maréknyian vannak, vagy nem hallottak arról, hogy kifejezetten a számukra született egy tényleg nem akárkiket felvonultató seregszemle. Vagy ami még valószínűbb, s egyben a fővárosba történt visszahúzódás legfőbb hátulütője: Budapesten a monotánc fesztivál csupán egy a sok esemény közül. Könnyű erre rávágni, hogy nincs másik rendezvény, ami ezzel a jól körülhatárolható céllal – megmutatni, mit kezd a táncos egyedül a színpadon – jött volna létre, mégis: az itt látható előadások közül a valóban fontosak ha nem is sűrűn, de azért fel-feltűnnek a független játszóhelyek repertoárján. Az idei fesztiválon a MU-ba a kedvenceik láthatására minden alkalmat megragadó kisszámú fanatikuson kívül valószínűleg csak az zarándokolt el, aki évad közben lemaradt valamiről. (A szerény szakmai jelenlét is remélhetőleg erre a tényre, s nem az érdeklődés hiányára vezethető vissza.)

Jakub Truszkowski – Ernst Süss: bodyScapes. Fotó: Dusa Gábor

Feltehetően pénzügyi okai vannak, hogy a korábbi években működött kritikusszeminárium idén bezárta kapuit – helyette csekély részvétel mellett lezajlott, ám a beszámolók szerint nem érdektelen szakmai beszélgetésre futotta a fesztivál zárónapján a monotánc helyéről és helyzetéről. Dicséretes, hogy Dunaújvárosból öröklődött a fesztiválhoz kapcsolódó fotókiállítás – most különösen izgalmas témával: négy fotósnak a Gergye Krisztián T.E.S.T és T.E.S.T. II című előadásairól készült felvételeit állították ki – és a máskor „láthatatlan” táncfilmek vetítése is.