Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PISLÁKOL MÉG

A népzene ünnepe / Müpa
2014. jan. 23.
Nem vitás, a magyar népzenének a legjobbkor jött a Csík zenekar sikere, a Kerekes Band dögös ethno rockja vagy épp a Napra formáció léte. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Ravi Shankar szerint ne az vezessen bennünket egy zenei műfaj, egy zenei közeg megítéléskor, hogy az milyennek tűnik egy adott pillanatban, hanem a pici lángot figyeljük, ami a zene mögött pislákol. Ha az kialudt, fenn lehet még tartani sokáig, akár évtizedeken át is, a zenei rendszer működése akár még szépnek és megindítónak is mutatkozhat, de a lassú és biztos sorvadása elkerülhetetlen.

Amikor a hagyományosan a falusi közösségben művelt népzene mögött a lángocska már majdnem kihunyt, eljött a táncház-mozgalom ideje. A nemrég eltávozott Halmos Béla és társai ezt a lángot nem hagyták kihunyni, az ő elhivatottságuknak köszönhetően nem lett a magyar népzene múzeumi, poros darab. A korai táncházas lemezek azért is olyan elevenek, olyan erőteljesek, azért sugárzott annyi energiát, fényt egy produkció, mert a művelői tudták és megélték, hogy nélkülük egy fontos érték, a magyar népzene menne veszendőbe. Nem lehetett csak és kizárólag azt másolni, ami Lajtha, Kodály tekercsein szól, el kellett menni oda, ahol a népzene nem a hagyományőrző csoportok kiváltsága csak, és engedni kellett a külső hatásoknak, a jazz, a könnyűzene hatásának. Meg lehetett őrizni az eredeti mezőségi megszólalást, de ehhez társulnia kellett egy egyedi hangnak. Ahogy egyedi volt, mondjuk, Kallós Zoltán s persze Ökrös Csaba hegedűhangja, úgy volt egyedi Sipos Mihályé, Éri Péteré, Soós Andrásé (Téka) vagy Csík Jánosé. Az autentikus magyar népzene valójában annyiban volt autentikus, amennyiben egy régi zenés együttes autentikusan szólaltathat meg egy barokk művet: az előadás korától nem lehet elvonatkozatni, ahogy a körülményektől, a befogadó közegtől – táncház –, a hallgatók elvárásától sem. A zászlóvivő Muzsikás egyáltalán nem ortodox zenét játszott, ha kellett, bevett a repertoárba műzenét is, s akár szaxofont is kevert a slágerekbe (és nem kevés Illést).

A népzene ünnepe címmel immár hat éve futó koncertsorozat azért példaértékű, mert a szervezők a legtöbbször azokat invitálják a színpadra, akik arra összpontosítják erőfeszítéseiket, hogy a zene eleven maradjon, nem közkincs tehát, hanem élvezeti cikk. A fellépő együttesek közül idén is a hagyományok tisztaságához nem mereven ragaszkodó, olykor különcnek tűnő bandák emelkedtek ki, mint például a szefárd népzenét játszó Dina, ahol is a spanyol, arab, szláv hatások mellé keveredett némi magyar hatás is. Nem klezmert, hanem arabnak, keletiesnek ható – héber nyelvű – szefárd zenét adtak elő. A Dina énekesnőjének hangja, ahogy a hehezetes hangzókat képezte, hajlításai, nekem a világ egyik legjobb énekesnőjét, a kurd Aynur Doğant idézte föl. Az est Samu-Pandzarisz Diána a cappella dalával kezdődött: mint minden szefárd (judeo-spanyol) dal, ez is egyszerre súlyosan komor és az élet fenségéről megemlékező. Ez a kettősség még az olyan dalokra is jellemző volt, mint a lágy, sejtelmes altató a Durme, Durme.

Az est második meglepetése Balogh Kálmán új projektje, a Gipsy Reunion volt, melynek tagjai a Karaván Família és a cimbalmos triója. A Gipsy Reunion a tradicionális zenétől kiindulva eljutott egészen Michael Jacksonig, ami különösnek tűnhet, ám aki hallotta már például a Fanfare Ciocarlia produkcióit, az nem lepődött meg azon, hogy a flamenco nem csupán roma zenékkel tud keveredni. A vad román fúvósbandák is annak köszönhették sikerüket, hogy szédítő zenéjükben ott kavarog a Makarénától a magyar népzenéig minden.

A Poros névre keresztelt, magyar népzenét játszó banda erőssége a prímás, Porteleki László: az ő hegedűhangja révén emelkedik ki az együttes a hasonló zenekarok közül. Portelki olyan erőteljesen ragadja meg, húzza a vonót, ahogy szinte senki más, ez a hegedűhang eléggé erőszakos, nyers, vibrálás nélküli, ugyanakkor szikrázó hang.

A második rész meglepetésének ígérkező formáció, Fassang László és a már a Dinában is feltűnő Szokolay Dongó Balázs kettőse nem volt elég összeforrott. A két kiváló zenész mintha nem tudott volna elég bátorságot meríteni a másik játékából: zenélésük érdekes volt, játékos, de az orgona és a különböző fúvós népi hangszerek nem igazán találtak egymásra.

A FolkEmbassy zenészei, mintha a Lajtha-tekercsek bűvöletében élnének. Körösfőtől induló, Kolozsvárig tartó programjukban Sebestyén Márta volt útitárs. Az a Sebestyén Márta, akinek a mozgalom, a lángőrzők, nagyon sokat köszönhetnek (ahogyan a jelen sorok írója is). De ma már – talán azért is, mert annyi kiváló követője van – leginkább csak az tűnik fel, hogy hangképzése mennyire nazális, mennyire modoros, hogy előadásában a dalok úgy lesznek sebestyénmártásak, hogy nem érezni mögötte a hevületet, azt, ami őt a legjobb előadók közé emelte. Amit a FolkEmbassy, és ma már sajnálatosan Sebestyén Márta is képvisel, az múzeumi, poros. Ha volt tanulsága az estnek, akkor az az volt, hogy csak úgy lehet elevenné tenni a népzenét, ha nem holt struktúrák szerint játszunk, ha merünk és tudunk nyitottak lenni. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek