David O. Russellt mindössze pár éve A harcos című filmjével rehabilitálta Hollywood – mindaddig „csupán” tehetséges, öntörvényű, dühöngő elmebetegként tartották számon, aki –többek között – azzal vált hírhedtté, hogy egy forgatáson lefejelte George Clooney-t. 

Hogy mindez miért érdekes? Nos, azért mert az Amerikai botrányban olyan színészi energiák szabadulnak fel, amiért nézőként csak hálásak lehetünk, ehhez pedig vitathatatlanul kellett Russell ellentmondásos személyisége és sajátos munkamódszere is: a forgatás nála leginkább egy színházi próbafolyamathoz hasonlít, ahol a felvételek közben is instruál, és mindig a legspontánabb, leginkább természetes és dinamikus szcénát hagyja meg végül a kész filmben.

Hogy az Amerikai botrány lehengerlő színészi ötösfogatából (Amy Adams, Jennifer Lawrence, Bradley Cooper, Christian Bale, Jeremy Renner) ki a legzseniálisabb, egyéni ízlés kérdése. Egy biztos, rég nem fogunk tisztán emlékezni a film amúgy is elég bonyolult történetére, amikor még mindig azon vigyorgunk, hogyan nem tette magáévá Bradley Cooper Amy Adamset a konyhapulton vagy, hogy Christian Bale milyen műgonddal készítette el a hajpótlását. Az Amerikai botránynak akad természetesen felfejthető története, mi több, tanulsága is (erről kicsit később), ám olyan lehengerlő a tempó, amivel haladunk, a három narrátor szubjektív szemszöge, az in medias res-kezdés, a múltból felvillanó flashbackek, a ’70-es évek diszkó-korszakának miliőfestése, a retró-fíling, a bodorított és Charlie-frizurák, az egyik első mikrosütő, Donna Summer, a Temptations vagy David Bowie mint soundtrack (Amy Adams brit akcentusáról és ruhakölteményeiről már nem is beszélve), hogy szinte emlékeztetni kell rá magunkat: ez itt, kérem egy heist movie, dupla- vagy inkább triplafenekű átveréses szélhámosfilm: figyeljük a kezeket, mert csalnak!

A színpompás körítéssel, a vizuális orgiával Russell majdnem el is tereli a néző figyelmét az újdonságszámba ugyan nem menő, de annál inkább igaz lényegről, mely a kacifántos cselekményből csak fokozatosan bontakozik ki. A két elbűvölő szélhámos, Edith/Sydney (Amy Adams) és Irving (Christian Bale), a megtévesztés pimasz nagymesterei szerelemben és barátságban azonban nem ismerik a tréfát. Mindketten azt akarják, arra vágynak, hogy a valódi és ne valamelyik látszat-énjükért szeresse őket a másik – ezért akár vezéráldozatot is képesek hozni, sőt még a verést is bevállalják. Mint teszi azt Irving, amikor rájön, hogy tényleg megkedvelte azt az alapvetően becsületes és csak kicsit korrupt politikust (Jeremy Renner), akinek a lebuktatására őt és állandó női bűntársát beszervezte a még a szélhámos duóhoz mérten is gátlástalan FBI-ügynök, Richie (Bradley Cooper). A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Irvingnek Sydney a szerelme ugyan, otthon azonban várja az öntudatos, bájosan ordenáré passzív-agresszív felesége is, Rosalyn (Jennifer Lawrence), aki mindig a legrosszabbkor kavar be a floridai maffia színre lépésével egyre veszélyesebb és átláthatatlanabb akcióba.    

Az Amerikai botrány bizonyos értelemben A Wall Street farkasa testvérfilmje. Nem csupán a dinamika, a humor, a részletgazdagság, az improvizációra alapuló színészi játék, az in medias res-felütés, a retró-hangulat, a narrátorok szerepeltetése hozza a két mozit közös nevezőre, de az a rendezői meglátás is, hogy tulajdonképpen a svindli viszi előre az amerikai társadalmat – ahhoz, hogy boldogulj, életben maradj, át kell, hogy verd, le kell, hogy gyűrd a másikat. Miközben azonban Martin Scorsese kifejezetten cinikus, David O. Russell (saját Scorsese-mozijában) nagyon is idealista következtetésre jut mindebből. A látszat, a dauerolt frizurák, a kihívó sminkek, a talmi csillogás világában is ott munkál a valódi utáni vágy, csak az igazi lehet az igazi. 

Az Amerikai botrány úgy fest, laza trilógiát alkot Russell előző két filmjével (A harcos, Napos oldal). Mindhárom film az önmagát újra kitaláló, a változó körülményekhez alkalmazkodó, a bukást is a maga javára fordító self-made karakterek története, akik kitartásukat a barátok/szerelmek/család megtartó erejéből merítik. Hívhatjuk ezt, ha akarjuk, nemzetkarakterológiának, de nem nehéz ráismerni David O. Russell pályafutására sem, aki azt követően tudott visszakerülni az álomgyár térképére, hogy ott egyszer elkönyvelték már páriának.