Magyarországot ugyanis ez az ember vágta szét két darabra. A „táltos törpe”, hogy Koncz Zsuzsa új albumának címadó dalát idézzem, Bródy János szavait. Az egyik oldalon vannak mindazok, akik úgy gondolják, hogy egy országot a konszenzus tart össze. Ez a konszenzus: egyetértés az emberi jogi és alkotmányos alapértékekben, mindenekelőtt persze a szabadságban és az emberi méltóságban. És a másik oldalon azok, akik úgy gondolják, hogy ők Magyarország, és azt tehetnek, amit akarnak. Meggyalázhatják a szobrainkat, elvehetik tőlünk előbb az utcaneveket, aztán már magukat az utcákat is, náci-nyilas jelszavakat üvölthetnek a sportmérkőzéseken,  zsidózhatnak és cigányozhatnak kedvükre.

A táltos törpe verte szét az állampolgári együttélés konszenzusát.

Koncz Zsuzsa 1962-es, több mint ötven évvel ezelőtti, kölyökkori színrelépése óta maga volt a konszenzus.

Tízmillióan szerettük. És hát nem is az, hogy sérthetetlen volt. Hanem, hogy senkinek sem jutott eszébe megsérteni őt.

Koncz Zsuzsában egyetértettünk.

Ahogyan egyetértettünk Szörényi Leventében és Bródy Jánosban is. Ehhez az egyetértéshez,  a közös gondolathoz, hogy igen, ők a minta, az sem kellett, hogy ők hárman mindig egyetértsenek. Először, 1962-ben, kedves, természetes és imádnivaló kölyök-gézengúz volt barátnőjével, Gergely Ágival. Aztán elkezdett énekelni az Illés együttessel, és velük együtt forradalmasított egy műfajt. Nekik köszönhettük, hogy a dal műfaja visszakapta azt, amit utoljára talán a népdalban érezhettünk: hogy közös élményeinkről, vágyainkról, örömeinkről, elkeseredésünkről énekel az, aki ott áll helyettünk a színpadon.

Koncz Zsuzsa nekünk és helyettünk állt ott a színpadon. Mi fiúk, mind szerelmesek voltunk belé („Csak Koncz Zsuzsával járhatnék egyszer” – énekelte Cseh Tamás a hetvenes években Bereményi Géza szövegét, mert Koncz Zsuzsa színre lépése után tíz évvel már pusztán a nevével is mindent kifejezett, ami szépet és jót mi, akkori fiúk, elképzelni tudtunk). A lányok pedig olyanok akartak lenni, mint ő: szép és intelligens, karcsú és hajlékony, visszafogott és szenvedélyes. És fiatal.

És igen, ma is, ötven évvel később is szeretnének olyanok lenni, mint ő: szép és intelligens, karcsú és hajlékony, visszafogott és szenvedélyes. És fiatal.

De nem csak az ő nemzedékük (a magyar beat-nemzedék), nem csak a mi nemzedékünk (mi, ratkók) és nem csak sok, utánunk jövő, nálunk fiatalabb nemzedék számára lett ő annak a színes és szabad, a lényeges, a legfontosabb, az emberi dolgokról szóló életnek a jelképe, amelyre mindannyian vágyakoztunk és amely olyan rettenetesen elérhetetlennek látszott a szocializmus mélyén, abban a szürke országban.

Az én életem egyik nagy sikere az volt, amikor apám, akit mindenekfölött szerettem és tiszteltem, aki fiatal korában hegedűművész volt, később pedig elméleti közgazdász lett, és akit odáig nem érdekelt semmi, amit könnyűzenének hívnak, aki a Zeneakadémiára vitt engem koncertekre és aki az Operába járt velem, 1968. augusztusában, Kassán, egy nappal Csehszlovákia szovjet-magyar-lengyel-bolgár megszállása előtt, negyedszázaddal korábban csodálatosképpen életben maradt zsidó rokonaink otthonában (az unokabátyja Kassa főépítésze volt, aztán hatvannyolc őszén Kanadáig menekült), amikor a kedvemért Béla bácsistul megnézte a Táncdalfesztivál döntőjét (mert a kedvemért még erre is képes volt), a Színes ceruzák után azt mondta: igen.

Ez nagyszerű. Ez zene, ez költészet, ezek muzsikusok.

Koncz Zsuzsa megszerezte nekem az apám jóváhagyását. Igen, ezt a műfajt is lehet komolyan és felelősséggel csinálni. Ez volt az üzenet. Ezért – is – örökre hálás vagyok neki. Mi másról is szólt volna az a dal is, mint éppen a színekről. A sokszínűségről, vagyis a szabadságról.

Apám is rögtön megértette, hogy ez valami más, valami új. Hogy Koncz Zsuzsa igazi művész, aki, mint a nagy művészek mind, valami esszenciálisat sugároz.

Itt most megjegyzem, hogy Koncz Zsuzsa akkor évekkel volt fiatalabb, mint az én – még mindig poétikusan fiatal korban lévő – lányom ma. Egy diáklány énekelt az egész országnak.

Ez volt az „eredeti sztárfelhalmozás” kora, ahogyan Bródy János mondta. Ahogyan azt is mondta egyszer nekem: „Tudod, én már csak ronthatok a renomémon.”

De nem rontott, sem a saját renoméján, sem Koncz Zsuzsáén, akinek ötven éve a szövegírója – és néha, főleg a verslemezeken, a zeneszerzője. Hosszú együttműködésük példa arra, ami Koncz Zsuzsa egyik legvonzóbb tulajdonsága. Hogy ugyanis ragaszkodik a minőséghez. Ha új zeneszerzőt választ, vagy ha nagy ritkán mások szövegeit is elénekli, ők is a műfaj legjobbjai közül kerülnek ki, akárcsak az őt kísérő zenekarok tagjai.

Ennek a ténynek magának is üzenete van, mint Koncz Zsuzsa körül annyi mindennek. A mi fiatalkorunkban nem szaladgáltak a stúdiók körül stylistok és producerek. Aki a hatvanas években lett sztár, az saját magát találta ki – esetleg művészbarátaival együtt, mint ő. Ezt a teljesítményt a közönség csak áttételesen szokta értékelni (azzal ugyanis, hogy sztárrá választ valakit), de az emberek ritkán gondolnak bele, micsoda munka van amögött, amit olyan természetesnek és egyszerűnek látnak. Pedig rettenetesen nehéz dolog mindazt színpadra vinni és fél évszázadon át megőrizni, amit föntebb megpróbáltam körülírni.

Most megjelent a legújabb albuma és ismét nagy koncertre készül az Arénában. Tündérország – ez az album címe. Bródyhoz méltóan ravasz, duplafedelű cím. Már az első, a címadó dalban kiderül, hogy ez a Tündérország nem Petőfit, hanem Móriczot idézi. Tündérország: vagyis egy változékony, tünékeny, rejtelmes, érthetetlen ország. „Sámánok járják itt az erdőt”.

Nem valami vidám lemez. Mitől is volna az? Bródy most ismét megzenésített egy József Attila-verset. Hátborzongató gyerekkórussal szól a Világosítsd föl című vers: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét.” József Attila pontosan tudta, mi a nácizmus lényege. És Koncz Zsuzsa most elénekli nekünk.