Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IN MEMORIAM SZIVERI

Sziveri János: Az ember komédiája / Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
2014. jan. 13.
Táborosi Margaréta precízen kidolgozott, erős hatású, letisztult, fizikai valóságában szikár, mégis érzékeny rendezése nem csak emlékezik és emlékeztet a XX. század legnagyobb magyar költőjére, Sziveri Jánosra, de markánsan jelzi egy új színházi-alkotói nemzedék megszületését is. MIKLÓS MELÁNIA ELEMZÉSE.
Az 1990-es új világ hajnalán, 36 éves korában elhunyt Sziveri János kétségkívül a magyar költészet legnagyobb alakja volt. Jelentőségét az általa kedvelt és gyakran parafrazeált Pilinszky Jánoséhoz, József Attiláéhoz, Adyéhoz mérik. Vajdaságban született és ott élte le élete nagy részét, nem sokkal a halála előtt költözött át Magyarországra. 
Béres Márta
Béres Márta
„Alig néhány esztendeig lehetett otthon valahol. Földönfutó volt (ahogy Végel László idézi: mennyei földönfutó), vándordiák, száműzött írástudó, nagybeteg bujdosó. A Bánátból indult, egy földbesüppedt magyar civilizáció romjai közül, s végül Budapestre érkezett – meghalni” – írja a róla szóló, Barbár imák költője című tanulmánykötetben Reményi József Tamás szerkesztő (Kortárs Kiadó, Budapest, 2000). Rövid, hányatott és szenvedéssel teli élete ellenére teljesnek ható és befejezett életművet hagyott hátra: hét verseskötetet, melyekből kettő posztumusz jelent meg, három dramatikus művet, esszéket és alkalmi írásokat például képzőművészekről, egy el nem hangzott beszédet A fiatal vajdasági magyar írók helyzetéről címmel, valamint néhány önéletrajzi vallomást és nagyinterjút. (Az eddigi legteljesebb gyűjtemény a Gondolat Kiadónál 2011-ben megjelent Sziveri János művei című kötetben olvasható.)
Hogy mennyire része Sziveri a vajdasági, illetve az egyetemes magyar irodalmi kánonnak, azt nem a mi tisztünk megítélni. Az viszont tény, hogy mostanára látszik beérni az a több évtizedes munka, melyet nagyrészt az egykori írótársak és barátok, a ’83-ban politikai okokból menesztett, újbaloldalinak és liberálisnak bélyegzett újvidéki Új Symposion folyóirat harmadik nemzedékének tagjai végeznek az életmű megismertetése céljából. (Sziveri szakmai és magánéleti kálváriája, továbbá betegségének kialakulása egyaránt ehhez, a politikai alapon történt üldöztetéshez köthető.) Többségük ugyanabban az időben vagy kicsit később települt át a délszláv háborúk elől, és Veszprémben megalapították az Ex Symposion folyóiratot, 1992-ben a Sziveri Társaságot és a Sziveri-díjat, 2012-ben a Sziveri Intézetet (egy Facebook-oldaltól eltekintve sajnos egyiknek sincs se honlapja, se informatív internetes bejegyzése). Hogy néhány nevet is említsünk a szűkebb és tágabb körből: Balázs Attila, Ladányi István, Bozsik Péter, Fenyvesi Ottó, Szügyi Zoltán, Radics Viktória, Thomka Beáta, Zalán Tibor, Keresztury Tibor, Reményi József Tamás, Szőcs Géza, Tolnai Ottó. Mind sokat tettek azért, hogy Sziveri hagyatéka eljuthasson a szélesebb közönséghez, miközben személyes elkötelezettségük önkéntelenül is mitizálta a költő személyét, életművét.
Holott a rajongás és a túlzott tiszteletadás Sziveritől biztosan távol állt. Ez olvasható ki patetikusan lázadó, szókimondó, tabudöntögető, obszcén, dühös, banális, barbár, alulretorizált, váteszi, prófétikus, politizáló, anti-esztétizáló, nyers és brutális megszólalásmódjából, szabályszegő és szóképzavaros nyelvezetéből, nonkonformista költői szerepvállalásából, közéleti, személyes és metafizikai vonatkozású verseiből. Egy generációnyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Sziveri-legendáriumtól függetlenül élni tudjanak a szövegek. (2012-ben a JAK-táborban tematikus beszélgetést és zenei-előadói estet, az újvidéki Magyar Tanszéken emlékműsort, 2013-ban ugyanitt konferenciát szerveztek, a szegedi Grand Caféban kerekasztalt, amelynek tanulmányait közli a Tiszatáj idei első, januári tematikus száma, továbbá Sziveri leveleit, a Bábel kéziratát, fotókat és saját kezű illusztrációkat.) Nem véletlen, hogy mindez akkor történik meg, amikor mind politikailag, mind közéletileg identitászavaros, kilátástalannak tűnő és determinált helyzetünkben tétje van a művészi alkotásnak, a véleményformálásnak, és sok a párhuzam. Manapság – határokon innen és túl is – húsba vágóan eleven a Sziveri-féle ars poetica. Minden versében van minimum két olyan sor, amely maradandó emléknyomot hagy, ami „betalál” – legalábbis az egyéni költői hang megtalálásaként számon tartott Dia-dalok, a Mi szél hozott? és a Bábel című kötetekben, amelyek Táborosi Margaréta előadásának fő anyagát is adják. (Nem mellesleg, ha Sziveri most lenne 36 éves, biztos vagyok benne, hogy aktív slam poetry-szerző és sztár lenne.)
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Az ember komédiája szintén szabadon kezeli a Sziveri-szöveguniverzumot. Idéz belőle részeket, citátumként emel ki töredékeket, megzenésít vagy szöveg nélküli jelenetté transzformál sorokat, képeket, közérzeteket, képpé sűríti a történeteket, interjúrészleteket, vallomásokat dramatizál. Komplex színházi világot épít fel szavakból, mozdulatokból, színészi jelenlétből, fizikumból, szimbólumokból, zenéből és koreográfiából. Miközben egyszerre idézi meg a költő alakját és fogalmazza meg a hozzá való viszonyt, egészen az utolsó jelenetig a „megszokottól eltérő”, azaz az érzékekre és asszociációkra hagyatkozó befogadói hozzáállást feltételez nézőjétől. Posztdramatikus kollázs-dramaturgia mentén építkezik, zárt jelenetekben előrehaladó párhuzamos tematikus szálakkal, amelyekhez egyrészt csak a versekből, önéletrajzi írásokból és interjúkból, másrészt a családtagokkal és barátokkal készített beszélgetésekből merítettek ihletet (dramaturg: Góli Kornélia). Mindez azért érdekes, mert a szó- és történetközpontú színházi tradíciókkal szemben, illetve azt megújítani igyekvő, a vajdasági Nagy József köpönyegéből kibújt új színházi generációk eddig mind Sziveri Szelídítések című színművének színpadra állításával tették le kézjegyüket. 1987-ben Lalić István rendezésében mutatták be a darabot Szabadkán Ljubiša Ristić igazgatása idején Tolnai Lea és Döbrei Dénes főszereplésével (olvasom Tolnai Ottó Eszi az eget című esszéjében a Barbár imák költője kötetben), majd Mezei Kinga és Gyarmati Kata vitte sikerre versekkel szerkesztett mozgásszínházi kollázsként 2000-ben, melyből Vicsek Károly filmet is forgatott. Aztán az ősbemutatót felidézve nemzetközi koprodukcióban Döbrei Dénes készített belőle – önéletrajzi írásokkal és versekkel kiegészített – történelmi dokumentarista táncjátékot Ékezet címmel 2009-ben, és egy Pour la silence című produkciót.
Táborosi előadása megidézi ezt a(z avantgárd) mozgásszínházi hagyományt, ezáltal kapcsolódik is hozzá, ám alapvetően új színházi nyelvet és új utakat jelöl ki a kortárs vajdasági színházi beszédmódban. Az újvidéki Művészeti Akadémián színészként diplomázott alkotó jelenleg negyedéves a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi rendező és koreográfus szakán Horváth Csaba osztályában. Nem először dolgozik otthon (két éve A falu rosszát mutatta be a Tanyaszínház társulatával), viszont most látszik beérni az a komplex látásmódot igénylő fizikai színházi és koreográfusi eszköztár, amelyet tanul. Jól választott témát – arról beszél például egy interjúban, hogy „gyomron vágja ez a költészet” –, hiszen Sziveri testközeli, fizikai vonatkozásában nyers és erőteljesen képszerű költészete ideális alapanyagnak bizonyul a verbalitást érzéki, testi tapasztalattá fordító színházi látásmódnak.
A megvalósítandó cél azonban ezúttal kettős, ami némi zavart is okoz az előadáson belül. Sziveri alakjának megidézése ugyanis az életrajzi tények bemutatásával a valósághoz, az eredethez, az életrajzi tényekhez, az igazsághoz köti Az ember komédiáját, amivel tovább építi a Sziveri-mítoszt, míg a hozzá és a szövegekhez való hiteles, egyéni viszony, a saját olvasat megfogalmazása az elemelésre, az általánosításra, a transzformációra, a képzeletre épül. Azt a középutat kell megtalálnia tehát az előadásnak, amikor a fragmentumokból megrajzolt művészsors általánosságában felismerhető vagy felismerhetőnek tűnik az egyén története. Aki ismeri Sziverit, annak ezt könnyebb követni, aki nem, az remélhetőleg kedvet kap megismerni. A legszebb példa erre a betegség állapotának ábrázolása, mely egyetlen mozdulat jelentésének árnyalásával tartja egységben az előadást. Visszatérő kép a csecsemőpózban, feje alatt kispárnával nekünk háttal a földön fekvő költő alakja, aki az égből lógó képzeletbeli zsinegbe kapaszkodva éled fel, mint egy bábu, majd újra és újra megpihen ebben a pózban, kiszolgáltatva a testnek, a vágynak, a magánynak, a világnak, a kórnak, végül a halálnak. Tudjuk, hogy Sziveri élete végét ágyban fekve töltötte, mígnem teste elfogyott, arca hamuszürkévé viaszosodott. Társa mindvégig gondozta, mosdatta, ápolta, etette – kiteregette érte a szívét –, mint azt az előadás páros jeleneteiben is látjuk. A záró képben betolnak egy fehér vaságyat, rajta felénk fordulva Sziveri sárga viaszból kiöntött alakjával, melynek testében – a tiszteletadás és emlékezés jeleként – két mécsest gyújt meg a költőt megszemélyesítő Mészáros Gábor, rágyújt a lángból és leül a betegágy szélére. Civilen összenéz velünk, tekintetében egyszerre van benne az elismerés Sziveri élete és életműve iránt, hogy „jó mulatság, férfimunka volt”, valamint a biztatás felénk, hogy az élet mégiscsak szép.
Ezt az utolsó gesztust leszámítva az előadás finoman (talán az optimálisnál bátortalanabbul) egyensúlyoz a komolykodó tiszteletadás és a groteszk humor között, az utóbbi javára. Műfaját nézve zenés-táncos játék, melyben szürreális képetűdök, groteszk tánckoreográfiák, jelszínházasan burleszk jelenetek, énekes-verses revüszámok és zenei betétek váltják egymást, jó váltásokkal és jó ritmusban, akár egy elképzelt ezredvégi lokálban vagy kabaréban. (Erre a hangulatra utal az előadás címe, Az ember komédiája is, amely a választott versből csak a címet veszi kölcsön, annak minden pozitív konnotációjával és intertextuális játékosságával együtt.)
Mészáros Gábor. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Mészáros Gábor. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Nézzünk minderre néhány példát. A nyitányban egy fekete gyászfátyolos nő húzza szét a vörös függönyt: lassított filmként az emlékezet homályából felénk és a földön fekvő férfihoz különös társaság közeledik, az öregasszony kezében magától seper a söprű, a tata kezében óriásira nőtt egy fapipa, a férfi nyakában szélfúttaként áll magától a levegőben a sál, a nő a hasa előtt tartott kispárnába zokog. Ők „teremtik meg” a magukról levetett, jellegzetesen sziveris ruhákkal (ballonkabát, kalap) a központi figurát, miközben Sziveri kedvenc nótája szól, Tom Waits-esen eltorzított énekhangon. Az üres térben kiemelt jelentőséget kap minden eszköz és tárgy, például egy (szerkesztőségi, kocsmai ivós és mulatós, bírósági) asztal, amelynek visszatérő (néma)filmes jelenetei egyre súlyosabb erkölcsi-filozófiai elmélkedésekbe futnak ki például a költő politikai szerepvállalásáról, a kisebbségi létről, az életmű megítéléséről. Ezzel szemben a táncos részekben felszabadult irónia tombol. Ilyen a szaxofonszólóra járt jelzésszerűen erotikus, de naturális párválasztós tánc, a betegségből ördögűző viccet csináló „rák-revü”, a lógó nemiszerv-protézisekkel öreggé torzított testek danse macabre-ja. Szimbolikusan visszatérő szürreális képelem a polipszerű „műanyag kábel”, melyből mindenféle szert adagolnak testükbe a játszók (alkoholt, drogot, vért, gyógyszert, fájdalomcsillapítót), majd stigmaként, saját véres belükként húzzák maguk után.
A Kosztolányi Dezső Színház fizikai, azaz performatív előadásmódhoz szokott társulata (Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Gábor, Pletl Zoltán) és a vendégművészek (Crnkovity Gabriella és Kiss Anikó) kiváló ensemble játékról tesznek tanúbizonyságot, értik és élik mind Sziveri, mind a rendező nyelvét. Többnyire karként vesznek részt a jelenetekben, de mindenkinek van egy szólója, saját verse. Az együttesből kiemelkedik és kiragyog a költőt megszemélyesítő Mészáros Gábor játéka. Elsősorban külső jegyekből: hosszú végtagjaiból, robosztus testalkatából, szuggesztív tekintetéből, testtartásából, kéz- és lábfejének gesztusaiból valamint a szárnyszerűen földig érő, egyszerre ördögi és angyali kabátból építi fel a költő karizmatikus és kivételes alakját, melyhez meggyőző orgánum és értő szövegmondás társul. Angyalszárnyú óriásként a legemlékezetesebb, az ítészek által a hátába tört, ám 

önként vállalt (író)tollakkal örökéletűvé váló, megtörhetetlen szívű Sziveri fiatalkori másaként. Tolnainál olvasom, hogy a halála közeledtével fizikailag is egyre inkább asztráltestűvé lényegülő költő – aki utolsó köteteiben a másvilággal feleselve egyre közelebb került a hit és metafizika titkaihoz, ezért is választotta Dürer angyalfreskójának egy részletét (amelyiken Mihály legyőzi a sárkányt) kötetborítónak – utolsó szabadkai Népszínházbeli felolvasásán angyalszárnyakat viselt. „A látvány megdöbbentett, meg, mert semmi megdöbbentő nem volt benne: kis szürke szárnyai voltak. Kis szürke szárnyak pléhből vagy fóliával vont papundekliből. (…) Privát kis szürke szárnyak voltak, tán valamelyik szilveszterre készíthette, és a vállán fejlődtek. (..) Noha szavalás közben nem gesztikulált, a kis pléhszürke, szenvedésben elkopott szárnyak nem csapkodtak, mozdulatlan vitorláztak inkább, egyértelmű volt számomra, ő már egy másik szférában mozog…”
Bakos Árpád változatos hangszerelésű, hol dallamos, hol atmoszférikus zenéi egyenrangú elemei az előadásnak, és nemcsak kitöltik és megemelik a jeleneteket, hanem maguk is részt vesznek az elbeszélésben. Az ember komédiája egy felejthetetlen verskoncerttel zárul, amelyben megzenésítve teljes terjedelmében elhangzik (az előadásban egyedüliként) a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb verse, a Bábel. Szívhez szóló, méltó rekviem Sziveri Jánosért.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek