Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HELYI TÉMA

Gogol: A revizor / Vígszínház
2014. jan. 12.
Minden látszat ellenére Bodó Viktor véresen komolyan vette mindazt, amit Gogol 178 évvel ezelőtt leírt. A műtét sikerült, a klasszikus jól van, és csodálkozva pillant körül ágyáról: hát tényleg minden ugyanúgy van? JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Valami elkezdődött az utóbbi időben a Szent István körúton. Csak üdvözölni lehet, hogy a Vígszínház nemcsak szavakkal, hanem tettekkel, vagyis a bemutatott előadások révén is nyitott házzá válni látszik. Az elhibázott, ám korántsem érdektelen Popfesztivál 40 után a látszólag hangosan demonstratív, valójában nagyon is visszafogottan politikus Danton halála és a Nemzetiből átmentett – ezzel már eleve állásfoglalásként megjelenő, finoman áthallásos – Mephisto után a színház most akkor A revizorral belecsap a lecsó kellős közepébe. 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Csak a felületes szemlélő gondolhatja azt, hogy ezt a kőkeményen beszólós, a mindenkori (ki emlékszik már, mióta, de ami rosszabb: ki tudja, még meddig) regnáló politikai elitet kritizáló és kiátkozó előadást a „minden mindegy” alapállása motiválta. Dehogy, Bodó Viktor nem dobja a lovakat a gyeplő közé (sic!) ebben az előadásban sem: nem őrült a beszéd, cserébe viszont nagyon is van benne rendszer. Bizonyos pontjain mintha csak az lenne, egy előzetesen, megejtő alapossággal kigondolt és kidolgozott szisztéma, amiben a színész „csupán” az olajozottan működő színházi masinéria egyik, remélhetőleg mindig és mindenkor perfektül teljesítő eleme. (Hogy a színész végül egyszerre meg- és át tudja-e lépni a neki kínált pozíciót, rajta múlik. A lehetőséget megadja Bodó, aztán él vele, aki él.)
Fordulat az előadás Bodó Viktor pályáján, több értelemben is az. Generációjának mérvadó, azonosítható hitvallással rendelkező színházcsinálói között Bodónál viszonylag későn érkezett meg a közügyek iránt érdeklődő színház ideája: a Katonás Anamnesis efelé tett lépésként érthető, ugyanakkor a nagyszámú külföldi vendégjáték tanulsága, hogy általában mindenki a saját országa egészségügyi rendszerének kritikájaként érti az előadást, eloldva azt a magyar rögvalótól. A rendező saját társulatának, a Szputnyik Hajózási Társaságnak az itthoni ellehetetlenítése, a színészek külföldi és hazai koprodukciókba történő eredményes bevonása összefügg A revizorból áradó röhögséges kiábrándultsággal – és akkor itt idézek egy másik élő klasszikust, Pintér Bélát: „Az előző kormány pénzt adott a független színházi alkotóknak, a jelenlegi pedig témát.”
Fontos tény, hogy Bodó Viktor első valódi hazai nagyszínpadi rendezése ez: végre nem egy lakásnak is szűkös térben, a színészektől karnyújtásnyira szorongunk, hanem átélhetjük azt, amit például a Schauspielhaus Graz szerencsés közönsége évről évre megtapasztal. A rendezés felidézi a nagy formának az utóbbi időben megkopott vagy elfelejtett szépségét; azt, hogy a Vígszínház hatalmas nézőterétől és a monumentális színpadképtől az egész előadásnak eleve levegője és tere lesz. És akkor még semmit nem mondtam arról, hogy mi zajlik Balázs Juli csodálatos, víz alatti díszletében.
Molnár Áron, Hegedűs D. Géza és Lengyel Tamás
Molnár Áron, Hegedűs D. Géza és Lengyel Tamás
Pontosabban ott lennénk, a víz alatt, ha láthatatlan kezek nem eresztették volna le azt a meg nem nevezett vidéki város kopottas uszodájából. Az eredetitől jelentősen eltérő funkcióban szerepel itt a valaha szebb napokat látott sportintézmény: a helységbe betoppanó feltételezett fővárosi revizor, Hlesztakov elől idemenekíti a „gázos” iratokat a mindenható, a választásokon hamarosan újabb „csodálatos négy évre” pályázó polgármester. (Igaz, az nem egészen világos, hogy az ágrólszakadt Hlesztakov miért épp itt vert illegálisan tanyát.) Kis híján meg is telik a tágas nagymedence, mert hát természetesen minden papír gyanús, és jön a Gogoltól jól ismert kapkodás, a közintézményeknek, pontosabban a kedves vezetőhöz hűséges, agyatlan vezetőknek a viharos gyorsasággal zajló felkészítése a közelgő katasztrófára.
Mindez Bodó Viktorosan felgyorsítva, feldúsítva, túlpörgetve, ha úgy tetszik: videoklipesítve történik. A lúzer társaság magabiztosan csetlik-botlik a körbecsempézett irathalmok között (mozgás: Hegymegi Máté). A városka öltönybe gyömöszölt, éjsötét prominenseit elég megpillantani ahhoz, hogy megértsük, miféle emberek ők: Nagy Fruzsina kiváló jelmezegyüttesében a valószínűség határán billegő ormótlan testtömések, a zsíros hajak és ragacsos arcok egy pusztulásra megérett világ jelei. (Az egyszerre nyomasztó és mulatságos közeget Klaus von Heydenaber zenéje, Bányai Tamás fényei teszik teljessé.) Macsó társadalom képződik meg előttünk: a nőnek itt hallgass a neve, aki nem hiszi, az újabb monoklit kap a meglévők mellé a teremtés koronáitól. Olyan hely ez, ami bármi áron, de túl akar élni: ha ezektől a szerencsétlenektől elvesszük a napi mutyibetevőt, semmi se marad nekik, hiszen a csaláson, lopáson, megvesztegetésen, zsaroláson kívül semmihez sem értenek. 
Nem, mindebben nincs semmi aktualizálás, még ha a kedves olvasó esetleg gyanakodva is húzza fel a szemöldökét. Amitől hirtelen húsbavágó lesz az egész, az a Morcsányi Géza fordítását nyomokban tartalmazó, Bodó Viktor és Kovács Krisztina által készített remek szövegkönyv, amiben látszólag válogatatlanul ömlik elénk mindaz, amiben éppen itt és éppen most élünk. Nem cél, meg nem is ér felsorolni minden, egy az egyben érthető és értendő utalást a komondorkölyköktől az egy tankönyvig, a trafikbiznisztől a színházi pályázatokig, a magánnyugdíjpénztáraktól a stadionokig. Mindarra, amit a szünettel együtt is alig kétórás előadásban hallunk és látunk, kétféle reakció képzelhető el, mint bármely közéleti kabaréra: a féktelen röhögés vagy a hangos felháborodás. 
Hegedűs D. Géza
Hegedűs D. Géza
Bodó Viktor ugyanis harsány és profi kabarét, nagyszabású vásári mulatságot, gátlástalan karnevált rendezett Gogol alapján, lenyűgöző profizmussal és biztos ízléssel működtetve a komédiakészítés legősibb formáit és módszereit. A rendező olyan döntést hozott, amit eddig tán senki se lépett meg a jelentős rendezőink közül: fejezzük be végre a huszonpár év után megint divatos kettős kódolást, megfordítva a dolgot, vagyis minden kiszólás és kikacsintás legyen az, ami. Mert ebben az olykor önmagára is elegánsan reflektáló előadásban tényleg kiszólnak és tényleg kikacsintanak a színészek, a minden frázis és mondat köré idézőjelet kanyarítva és egyben nagyvonalúan megszüntetve azt. A Bodónál gyakran látott módon a színpadon legintenzívebben tömbben, csapatként létező színészek élvezettel és lendülettel vetik magukat a nem hétköznapi feladatba: rendezői bravúr, hogy a Víg és a Szputnyik nagyon eltérő stílust képviselő színészei harmóniában léteznek és dolgoznak együtt. 
Akiknek a legtöbbje – ez gogoli örökség – karikatúra, s Bodóék sem toldanak hozzájuk újabb dimenziót. A legnagyobb csaló, a polgármester üzelmeihez odaadó háttérszemélyzetként asszisztáló kishalakkal kapcsolatban még sincs hiányérzetem: mentalitásuk hátborzongatóan ismerős. Amit pedig nem mutatnak meg vagy mondanak el, az ott él a nézők fejében, s az előadás okkal-joggal alapoz erre a közös tudásra. A vadászszenvedélyének hódoló korlátolt bíró (Hevér Gábor), a betegektől rövid úton megszabadulni akaró kórházigazgató (Kerekes József), a túlságosan is gyerekbarát iskolafőnök (Józan László), a leveleket rosszkor el(nem)olvasó postamester (Lajos András), a két tökkelütött iker (Molnár Áron, Szabó Zoltán) egytől egyig típusok, variációk ugyanarra a témára. (És ez utóbbinak a rövidke, híres monológja Hlesztakovhoz arról, hogy értesítse az ország első emberét arról, hogy ő létezik, nem is szervül az előadásba.) Félig még az íróasztalon maradt néhány további szereplő: az uszodaigazgató (Karácsonyi Zoltán) és a két rendőr (Fábián Szabolcs, Mózes András) a jól szervezett káoszt kevés mondattal árnyalják, ahogy Gonda Kata debella hivatali mindenese testbeszédével egy egész letűnt korszakot jelenít meg. A nőknek amúgy is mostoha sors jut itt: a polgármester feleségében Járó Zsuzsa az utcasarki közönségesség elnagyolt maszkja mögött érzékenyen villantja fel a kiszolgáltatottságot. Lányai (Koblicska Lőte, Rainer Micsinyei Nóra) szüleik tökéletes reprodukciói: pénz- és hatalomhajhász kis szörnyetegek, áldozatra váró vámpírok. 
Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Az áldozat pedig önként sétál be a mindig éhes szájak tulajdonosai közé, csak hát a magukat szemfülesnek gondoló kispolgárok nem veszik észre, hogy a csapda ajtaja közben rájuk zárult. Lengyel Tamás Hlesztakovja unott egykedvűséggel veszi tudomásul, hogy egyrészt itt mindenki idióta, másrészt hogy az életüket tették fel arra, hogy őt kitömjék pénzzel. Lengyel érthetetlen módon adós marad annak a folyamatnak az ábrázolásával, aminek során az álrevizor minderre ráébred: Hlesztakov fölényes cinizmussal létezik a világban, így aztán valahol nagyon is ideillik. (Mellette és néha ellene mozdul Géczi Zoltán örök szolgája, aki el- és feltűnik, amikor és ahogyan kell.) Az előadás valódi főszereplője Hegedűs D. Géza polgármestere lesz, aki amellett, hogy megrajzolja a minden ízében visszataszító, nagyképű és hazug generálpolitikust, megteremti a két lábon járó moral insanity emberi, nagyon is esendő oldalát. 
 
A mesteri dramaturgiával felvezetett, a fokozhatatlanság pillanatában az arcunkba vágott közismert mondat, miszerint magunkon röhögünk, fájdalmas konklúzió és gyötrő figyelmeztetés. Meg tűpontos látlelet, palackposta is holnapra, holnaputánra: így éltünk mi.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek