Bécs a Nagy Színészre várt, aki a hetvenedik születésnapját Lear király alakításával ünnepelte. Klaus Maria Brandauer már több mint negyven éve a Burgtheater tagja, mégis, csupán tizenegy szerepet játszott itt. A Hamletet 1985-ben – akkor, amikor filmkarrierje csúcsán állt. Éppen a Távol Afrikátólt forgatta Meryl Streep és Robert Redford társaságában, a próbák és az előadások között Bécs és a forgatási helyszínek, Nairobi és Hollywood között ingázott. Most, több hónapos felkészülés után, a másik legnagyobb Shakespeare-szerepet formálta meg, az idős királyt – és hűséges és kifinomult közönsége feszülten várta a színészkirály színreléptét.

Az idősödő Brandauer az elmúlt években sorra játszotta a nagyformátumú hősöket: Wallensteint, Oidipuszt, Adamot Kleist Az eltört korsójában és Krappot Beckett monodrámájában, Az utolsó tekercsben. Mindben Peter Stein rendezte, aki az 1970-es és 80-as években a berlini Schaubühne legendás művészeti vezetőjeként lett a német nyelvterület egyik legnagyobb rendezője. A maximalista Stein és a „hiú, arrogáns, nagyravágyó, pénzsóvár, nehéz ember” (Brandauer, igazi bécsi öniróniával, így jellemezte önmagát egy írásában) a fent említett darabokban eddig is az emberi létezés határhelyzeteinek valóságos enciklopédiáját vonultatta fel Berlintől Salzburgig. Brandauer, az osztrák „Selbstinszenierung” nagymestere (ez a nehezen lefordítható szó egyszerre jelenti az önmenedzselés sajátos formáját, a pózolást, egy – vélt vagy valós – önkép eljátszását és elhitetését) az utóbbi években olyan szerepeket játszott, melyekben a nagyság esendőségét elemezte kedvenc rendezőjével. A prominens bécsi premierközönség – tagjai maguk is játékosok, a „Selbstinszenierung” mesterei, a pózolás Thomas Bernhard-i bajnokai – tehát arra vár, hogy a világ egyik legjobb színésze és rendezője megelevenítse a világirodalom egyik legnagyobb drámáját. Hogy Brandauer föltegye a koronát életművére. 

Az előadás monumentális volt – ugyanakkor rendkívül egyszerű. A négyórás játékidő alatt néhány padon, zászlón, az obligát, Kentre váró kalodán és egy hófehér sátoron kívül semmi sem volt a színpadon. Az Isten által elhagyott emberek drámája üres térben játszódott. Peter Stein, az egykori 68-as lázadó, a mindent felforgató rendezések bajnoka idős korára a szöveghű, letisztult előadások híve lett.

A király lemond hatalmáról, birodalma szétesik, hatalomra éhes törtetők, vakok és bolondok kísérik útján, miközben őt és országát az őskáoszba való visszatérés rettenete kísérti – ezt a régi mesét egy költő írta színpadra. Mert Shakespeare mindenekelőtt költő volt. Az üres térben a szavakra koncentrálhatunk (Wolf Baudissin fordítását maga Stein modernizálta), Brandauer mellett olyan nagyságok előadásában, mint Joachim Bissmeier (Gloster), Branko Samarowski (Kent), Michael Maertens (Bolond), Corinna Kirchhoff (Goneril) és Dorothee Hartinger (Regan). És a bukás spiráljára, ami szinte beszippantja a szereplőket. Gyökere a zsarnokuralom, a végállomás a ködös puszta és az őrület. 

Stein és Brandauer Learje természeti lény, ösztönember. Tébolya már első percekben érezhető, amikor a bőrből készült térképen szemléli felosztandó országát. Nem taktikus és bölcs. Nem is elaggott vénember. Zsarnokuralma szükségszerűen vezet az összeomlásig. Annamaria Heinreich jelmezei Lear törzsfőnöki karakterét hangsúlyozzák. Prémes palástját a pusztában előbb durva pokrócra váltja, majd hófehér, földig érő ingre. Energikus és erőszakos, előbb dúl-fúl, aztán elnémul, végül megmerevedik nyers fájdalmában: az utolsó jelenetben, három lánya holttestétől körülvéve, a legkisebbet, Cordeliát (Pauline Knof) karjaiba szorítva afféle fordított Pieta-alakként látjuk.

„Wesenschau”, lényeglátás – ez volt az expresszionizmus egyik legfőbb célja. A középpontban az ember vizsgálata állt, akárcsak most Steinnél. Isten hallgat („a gyertya elaludván, sötétben maradtunk”, mondja a Bolond), a magányos és üres lelkű ember van az üres színpadon. Nincs semmi, ami elleplezné a képét. Brandauer meredten nézi a közönséget: ez a záró kép őszinte és katartikus – nyoma sincs benne a takargató „Selbstinszenierungnak” –, a dráma a társadalom szétesésének rémét, a bukás apokaliptikus vízióját teszi láthatóvá.  

Az előadás után, a tévékamerák és a vakuk tüzében Brandauer fehér ruhájában, mezítláb, komolyan állt a színpadon. Ő, az apokalipszisből visszatérve Bécs valóságába, valóban királyként uralta az ünneplő közönséget – a társadalmat, melyet szemlátomást jobban ismer, mint birodalmának határait Lear.