„Írország a huszadik század java részében ijesztő, papi irányítás alatt álló ország volt, ahol a merev erkölcsi szabályokat áthágó szerencsétleneket a lehető legszigorúbb büntetéssel sújtották.” – írta Aodhan Madden, az a bátor ír újságíró, aki először merte feltárni, mi történt a Magdolna nővérek üzemeltette intézményekben. Írország majd’ minden nagyvárosában működött Magdolna menhely, ahol elhelyezték a megesett lányokat. Még azokat is, akik nemi erőszak áldozataiként estek teherbe. 

Madden egyikőjüket szóra tudta bírni: Kathy O’Beirne-t. Az ő rettenetes pokoljárása megihlette Peter Mullan színész-rendezőt is. A Magdolna nővérek (és a nővérek működését tárgyaló két dokumentumfilm) bemutatása ellen az ír egyház tiltakozott, és számosan gyalázták a hallgatást megtörő O’Beirne-t is. O’Beirne könyvének szimpla végiglapozásához is nagy erőre van szükség, története nem egyszerűen megindító, megrázó, de felháborító is, és az olvasó dühe a nővérek, a szemernyi könyörületet nem ismerő, elfojtásból, keserűségből fakadó agressziójukat a lányokon levezető apácák, a fiatal áldozatokat megerőszakoló papok ellen irányul. 

Annak ellenére, hogy Philomena Lee is a Magdolna nővérek kétes vendégszeretetét élvezte, tehát történetének van közös halmaza Kathy O’Beirne-éval, Stephen Frears filmje nem fog a Magdolna nővérek sorsára jutni. Nem lesz része az egyház kiátkozásában. Megkockáztatható: egyenesen a plébániákon karácsony estékre javallott filmek vékonyka sorát gyarapítja majd. 

A Philomena – bár e summázattal kissé meg is előlegezzük, mi Stephen Frears filmjének végkifejlete – a megbocsátás, egy megbocsátani tudó asszony filmje, példázat arról, hogy a hit nem rendülhet meg csupán azért, mert választott egyházunknak vannak – finoman fogalmazva – elvetemült prominensei. Philomena nem szent együgyű, hanem egy egyszerű, ír, vidéki asszonyság. 

Judi Dench végre nem eltartott kisujjal teázgató dámát ad, hanem hús-vér, rokonszenves, és kétségtelenül nem pallérozott elméjű háziasszonyt. (Igaz, akármilyen lenyűgözően kimért is alakítása, akármennyire pontos is emberábrázolása, akármennyire visszafogott, az angol film szerelmeseinek azt suttogja a kisördög, bizony a dévajabb, alpáribb Brenda Blethyn jobb választás lett volna a szerepre.) 

A Philomena abból a szempontból is klasszikus – némi road movie-val felütött – dramedy, hogy két szálon indul el: az első epizódok címszereplőnk életének kis eseményeit elevenítik fel. Gyertyát gyújt, otthonában elmereng. Lánya szomorúságának okáról faggatja, és ő bevallja, hogy fia jutott eszébe, aki éppen ötven éves lenne. 

A Magdolna műintézményben a kisfiút elszakították tőle: nevelőszülőkhöz került, többé nem is láthatta. A második szál a film forgatókönyvét is jegyző színész, Steven Coogan alakította bukott kormányszóvivőé (a hazugsággal megvádolt köztisztviselő munka nélkül marad): Martin Sixsmith cinikus, mint egy film noir hős, de nem lehet csupán csalódottságára fogni, hogy még szeretteit sem kíméli meg epés megjegyzéseitől. Felsőbbrendűségi tudattal megvert átlag-dandy, aki igazából csak azért látszik szánalmasnak, mert kiesett a pixisből. Ő vállalja fel, egy bulvárlap és Philomena lányának kérésének engedve, hogy segít Philomenának felderíteni, milyen életet élt a fia, hol él, gondolt-e egyáltalán az anyjára, a hazájára, Írországra. Felkeresik a Magdolna menhelyet, ahol információhoz nem jutnak, csak rossz teához. A közeli szeszkimérésben találják meg az első nyomokat, melyek az USA-ba vezetnek. A gyerekeket a nővérek úgy cirka ezer dollárért amerikaiaknak adták el…

Philomena és Martin Sixsmith már-már didaktikusan ellenpólusok: Philomena nyíltszívű, hívő. Martin agnoszticizmusa a hívők megvetésével párosul. Bár liberálisnak vallja magát, a másság elfogadásában – ha a másság az övétől merőben különböző (proli)életformát, nem a magas kultúra fogyasztását jelenti – nem jeleskedik. Az Oxfordban végzettek fölényességével szemléli az alantasnak vélt megnyilvánulásokat, a szappanoperák világát ugyanúgy, mint a dalversenyeket, az amerikai trash filmeket, a romantikus regényeket, slágereket. 

A rendező, Stephen Frears nem csak azzal, hogy a szimpátia mérlege a címszereplő felé billen, és a nézőt afelé vezeti, hogy Philomena érveit fogadja el, az ő érzéseivel azonosuljon, hanem azzal, is, ahogy e filmet elkészítette, a címszereplő mellé áll. Frears filmje a klasszikus BBC tévéjátékokra hasonlít: a plánok elég szűkek, a színek visszafogottak, sok a közeli, a jelenetek többsége olyan zsáner-jelenet, amiben a két antagonisztikusnak tetsző véleményt formáló szereplő csap össze. 

Nem csak a rendező, de a forgatókönyvíró is angolos eleganciával oldja meg, hogy Philomena véleményével azonosuljunk – a film úgy manipulál, hogy a manipuláció látszatát el tudja kerülni (mily szerencse, hogy az egyház, melynek a Magdolna nővérek is köszönhető, nem ennyire rafinált). Amikor az autóban Philomena felteszi a kérdést Martinnek, hogy hisz-e, Martin ötöl-hatol, azt mondja, ez bonyolultabb ennél. Amikor Martin visszakérdez, Philomena rávágja: igen. 

Ez a pillanat sokat elmond, nem csak a szereplőkről, de a keresztény hitről is, arról, hogy a keresztény hit – legalábbis Pál apostol óta – azt jelenti, hogy bátran és gondolkodás nélkül azt tudjuk mondani: igen. A kétségek nélküli odaadást. Philomena nem lelki szegény. Hanem egy valóban, és igazán hívő asszony. 

Philomena abban, hogy a fia emlékszik rá, nem tud ennyire elkötelezetten hinni. A film fordulópontjai éppen azok az epizódok, amikor kétségei támadnak, amikor vissza akar fordulni, és a forgatókönyvírók (társult: Jeff Pope!) nem csak az ömlengést, a szemforgatást, a túlzott drámaiságot tudták kikerülni, de a fordulópontokban is rendre megfelelőek a szereplők motivációi. Átélhető, érthető, miért döntenek a maradás mellett – és ahogy a két főhős egymás iránt érzett szimpátiája, a néző irántuk érzett rokonszenve is nő. 

Azért mondható, hogy Frears hősnője mellé áll a film stílusával is, mert a Philomena (magyar alcím: Határtalan szeretet) inkább hasonlít az alsóközéposztály kedvelt sorozataira (mondjuk az EastEndersre), mint egy olyan hűvösen elegáns angol nagyfilmre, mint Frears korábbi munkái közül mondjuk a Veszedelmes viszonyokra vagy A királynőre. Frears döntése lehetett – ismerve olyan kísérletezőbb munkáit, mint a Hi-Lo Country –, hogy olyan filmet készít, amit Philomena is szívesen nézne. Klasszikus hollywoodi eszközökkel operál, ha kell, a zenével erősíti, mit kell éreznünk, ha kell, erős flashback jelenettel vázolja fel az érzelmek háttérét – vannak olyan jelenetei, amelyek egyenesen Douglas Sirk hommage-nak hatnak (amikor Philomena felidézi, hogyan futott a gyermekével elhajtó kocsi után, szinte halljuk az eredeti mű émelyítő sorait: „könnyek áztatták arcát és mérhetetlen fájdalom tükröződött szemében”). 

Gondolhatnánk azt is, a Philomena olyan, mintha a hősnője egyik olvasmányát filmesítették volna meg, de Frears több remek mesterembernél, ezért élhetünk a gyanúperrel, a stílus is a sugallni kívánt tanulság szolgálatába van állítva. Vagyis a filmnek nem csak a története fut ki arra a következtetésre, hogy hívőként megélni a világot már csak azért is jobb, mert képesek leszünk a megbocsátásra (és hívőnek lenni egy egyszerű asszonynak könnyebb, mint egy képzett firkásznak), hanem a képi megvalósítása, jelenetezése is. Mintha Frears azt szerette volna bizonyítani: egy film akkor is lehet szívmelengető, akkor is tulajdoníthatunk neki jelentős művészi értéket, ha az kifejezetten tartózkodik minden újítástól, minden eredetiségtől, és alapvetően filmes kép-klisékre épül. 

Megmondom őszintén, én azért tudok hinni neki, mert hívő vagyok, és mert karácsony van. De el tudok képzelni olyan nézőt, aki inkább Martinnel azonosul. Szeretne azonosulni. Nos, ő, úgy képzelem, nem fogja olyannyira ajnározni Frears jeles darabját. Pláne, ha olvasta Kathy O’Beirne visszaemlékezéseit, és annak brutálisabb jelenetei nem mennek ki a fejéből.