Ma a blockbuster az, ami régen a családi film volt: a minden kor- és néposztály számára élvezhető tömegfilm. Mert van benne humor, akció, kaland, szerelem és szemkápráztató látvány. A digitális technika térhódítása a fantasy-t is beszorította a blockbuster-keretek közé, hiszen pont a monumentális látványvilág és a fantázia határait ledöntő számítógépes képalkotási technikákat tudja kamatoztatni a műfaj. Peter Jackson Gyűrűk ura-trilógiája abszolút üttörő szerepet vállalt CGI-ügyben, de sikeréhez az is kellett, hogy a gazdag szövésű, komoly tónusú művet úgy sűrítette akciódús megafilmmé, hogy közben a tolkieni mitológiához is hű maradt. A rá tíz évre mozikba került A hobbit-adaptációt már nem fogadta ennyire lelkesen a világ, Jacksonnak ugyanis nem sikerült elsimítani az adaptációs problémákat – ugyanis kvázi a lehetetlenre vállalkozott.

Egy „Tolkien-blockbusterrel” kétféle népcsoportot kell lekenyerezni: a Tolkien-rajongókat és mindenki mást. Mivel A hobbit esetében egy – kiadástól függően – 250-300 oldalas gyerekkönyvről beszélünk, amiben a kitalálósdi szent és ősi hagyománynak, a vén epehólyag pedig komoly inzultusnak számít, Jacksonnak kétfelé kellett szakadnia: a könyvhűség miatt be kellett emelnie az eredeti mű bohókás és népmesei hangvételét, a dollárhűség jegyében pedig közelebb kellett húznia a Gyűrűk ura komplexebb, magasztosabb, félelmetesebb univerzumához a művet. 

Jackson mindkét feladványt úgy oldotta meg, hogy három filmre porciózta ki a könyvet: átemelte a hangulatfestő, triviális epizódokat is (a kiadós törplakomákat és a hozzá járó kocsmadalokat), de közben A király visszatér középföldei történelemkönyvnek is beillő függelékéből dolgozva újabb kalandkonfliktusokkal bővítette a kiszámíthatóan, egyszerűen bonyolódó eredeti történetet. Nem hivatalosan a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről című, háttértörténeteket kifejtő posztumusz Tolkien-műre is támaszkodott, elsősorban Az erebori kutatásra, valamint Gandalf és Szauron Dol Guldurbeli összetűzését is az alapműhöz illesztette. A váratlan utazás így egyes jeleneteiben – ld. a koboldkirály dala a maga Tim Burton-i groteszkségében – konzerválta a mesei bolondosságot, másokba viszont a Szauron terjesztette, halálfélelemmel betegített komorságot fecskendezte.

A Gyűrűk ura tornyozta elvárások viszont úgy zúdultak A hobbit-filmre, mint Mordor szurokfekete homálya a berezelt hobbitokra. Pedig Jackson akkor még meg tudta lépni azt, amit a Smaug pusztaságában már nem: a könyvet mind a karakter-, mind a kalandábrázolás terén felülmúlta. A felnőtt szemmel elnagyoltnak tűnő „akciókat” kidolgozta, kibővítette, a hozzátoldott részekben pedig a törpök honfoglalásának motivációit – Thorinék Ereborból akarják kiszorítani az őseiket kiirtó sárkányt, azaz Smaugot – kifejtette. Átélhetővé vált az otthonülős, a kalandba csak Gandalf miatt bonyolódó Bilbó vívódása, megalapozottá Tölgypajzsos Thorin revansigénye, ráadásul az átírt azanulbizari csata beemelésével Azog, a rettenthetetlen ork agilis főellenségként tovább bonyolította a törpkalandokat. A Smaug pusztasága ugyan hasonló adaptációs stratégiát követ, mint az első film, de a csupán kiindulópontként használt Hobbit-könyv népmesei logikáját végleg a kortárs akciófantasyk dramaturgiájára cseréli. Beszédes, hogy míg A váratlan utazás legizgalmasabb jelenete – az egyszerre ijesztő és szánandó Gollam hátborzongató jelenlétének köszönhetően – a Bilbóval folytatott kitalálós játék volt, addig ez a Smaug pusztaságában a Jacksonék által epikussá duzzasztott, vízesésen szánkázó akciójelenet. Abszolút bravúros tünde-, törp- és orkcsata, és a nemi kvóta kiegyenlítésére szánt, Tolkien műveiben nem szereplő Tauriel harci erényeit is ügyesen csillantja meg, de mégis csak egyfajta izgalmat kínál: a fizikai akcióét.

Ahogy a második Hobbit-filmben háttérbe szorul maga a főhobbit, úgy kap kevesebb terepet az emberi oldal is. Miután Bilbó beilleszkedési konfliktusa megoldódott, nem ruháznak rá újabbat, a bosszúra és az Arkankőre szomjas Thorien szála pedig heveny mód elgyűrűkurásodik. Ahogy az egész film is: az Arkonkő lesz a gyűrű, amely Thorien agyát mérgezi, majd megkezdődik Dol Guldurban Szauron és Gandalf párharca is, az állandó veszélyt pedig a törpe-kompánia nyomában loholó orkok képezik. Elmaradnak a hobbit-könyvben még állandó, és A váratlan utazásba is befurakodó éneklések, és a folyamatosan csepegtetett borongós, baljós atmoszféra elnyomja a tréfásnak szánt népmesei felhangot. A Smaug pusztasága így elsősorban a Tolkien-univerzumot a Gyűrűk ura-filmeken keresztül megismerő tömegeknek kedvez. Jacksonék ugyan újfent hozzátoldanak az alapanyaghoz, de csak a sztenderd kalandfilm-matériából építkeznek. A törpe-tünde románc papíron illeszkedik a fajok közti szerelmi szálakat szövögető művek szellemiségéhez, de a szélesvásznon elcsépeltnek, ismerősnek hat – ahogy a megnövelt szerepű Bard szembeszegülése is Tóváros kapzsi, karikatúraszerűen elrajzolt uraival.

Az akció viszont flottul gördül, és gyorsabban száguld, mint a begombázott Barna Radagast nyúlszánja: balettszerűen kidolgozottak a szökellő tündék és a külön-külön máshogy ocsmány orkok összecsapásai, áhítatfakasztó a sárkány kincstrónja és grandiózus megjelenése, Bilbóék és a pókok csatája pedig nem csak az arachnofóbiásoknak gyomorforgató és iszonyatdús. A Smaug pusztasága minden csepp izgalmat kifacsar abból, amit Középfölde újabb és újabb helységeinek bebarangolása jelent – a látványtervező részleg Oscar-érdemes produkciót nyújt. Nem úgy Peter Jackson, a rendező: hiába biztosítanak a Smaug 

pusztaságának olyan támadhatatlan felületet a lenyűgöző kalandepizódok, mint sárkányának a pikkelypáncél, ha ez nem a direktor érdeme. A Gyűrű szövetségének frappáns vizuális megoldásai, amik sikerrel mitizálták az ábrázolt világot (a valóság kontúrjait elmosó gyűrű-látomások, a rengeteg rejtélyes arcközeli, a suhanó kameramozgások, a pszichedelikus élményt nyújtó lassítások) mára puszta manírrá váltak vagy konvencionális esztétikai megoldásoknak adták át helyüket. Jackson önismétel, és így papíron hiába lebilincselő kalandfantasy a Smaug pusztasága, a figyelmünk a pikkelypáncélon ütött lyukra téved. Az átélhető belső konfliktusok híján távol tartott szereplőkkel nem lehet igazán mélyen azonosulni, ezért a fordulatok éle is kicsorbul, az igazi izgalom elmarad. A Smaug pusztasága pazar látványfantasy: csak a hobbitszív hiányzik belőle.