Rideg és monumentális a Vereckei Zita által tervezett színpadi tér – kétoldalt fehér lepelfalak, a háttérképen a terem vetített folytatása –, amelybe Goneril (Radnay Csilla) és Albany (Egyed Attila) érkeznek elsőként, sietve, feszülten az udvari ceremónia miatt. Az előnyösebb helyet keresik, jobb oldalra állnak, majd a balra. Másodiknak fut be Regan (Varga Gabriella) és Cornwall (Sághy Tamás). Kipécézik a szabad oldalt, a nő belekarol a férjébe, a gesztust tüntetően lemajmolja Goneril. Majd a párok egymás mellé állnak, fessen, kiskosztümben, hátrafogott hajjal, szigorú szerelésben várják a földosztást. 

A következő antré a Gloster-Kent-Edgar-Edmund csoporté. Az öregek a bennfentesek kedélyes magabiztosságával fecsegnek egymással. Gloster (Gáspár Sándor) mellett egy öltönyét kinőtt langaléta kamasz álldogál, idétlenül szakad ki belőle a nevetés, amikor apja szabadkozva bemutatja – hiszen fattyú. Ő Edmund (Makranczi Zalán), legalább két fejjel magasabb a törvényes örökösnél, az izgága Edgarnál (Krisztik Csaba). Majd nagy lendülettel Lear (Cserhalmi György) érkezik, hosszú tábornoki kabátban, egy teljes fúvószenekar kíséri. És késve, üdén, fürtös-szöszke fejjel szalad át a termen Cordelia (Földes Eszter), puszit nyom az apja arcára, majd beáll a sorba. 

Illetve dehogy, ez a baj, hogy nem áll be a retorikai versenybe egy iskolás szavalattal, nem követi a protokolláris reprezentáció szabályait. Bagó Bertalan rendezése színeket, ízeket villant fel a karakterekből, gesztusokkal jelez bonyolult érzelmi viszonyokat – a hirtelen apa nélkül maradt Cordeliát az ősz francia király viszi; a két nővér a térkép szabadon maradt és fecnikre tépett harmadát próbálja felmarni a földről, mohón, de azért vigyázva a tartásra. A ceremónia után lazítanak az egyenruhán, és hamarosan dögös nőkként látjuk őket viszont, egyre hatalmasabb birtoklási lázban égve. 

A Lear királyban rögtön a dráma elején ott egy mesebeli helyzet, aminek a megugrása nehéz feladat – mert hogy a viharba van az, gondolja a néző, hogy egy létfontosságú döntésnél az apa éppen a legkedvesebb lányát taszítja el magától? Majd egyazon lendülettel száműzi leghűségesebb barátját, Kentet (Derzsi János)? Miért? És egyáltalán: kik ezek a figurák? A fehérvári előadás egy erős, vizuálisan, de még verbálisan is pontos, okos ideológiai keretbe helyezi a történetet. Szigorú katonai rend bomlik fel a szemünk láttára, egyre csak omlanak fehér vászonfalai; az idősek Vörösmarty veretes fordítását mondják, a fiatalok meg Nádasdy Ádám kortárs, a szájra gördülékenyebben illő szövegét (Tucsni András dramaturg szépen egymásba dolgozta a kettőt) – a nézőben mégis ott motoszkál valami hiányérzet, részben a formai jelzések darabos illeszkedése miatt, amely minden helyénvalósága ellenére a narráció közelében tartja az előadást. A Horváth Csaba által koreografált mozgás is óvatosan indul be: először csak pár gesztus hangsúlya tűnik fel, majd egy teljes alaké, az izgágán rohangáló Edgaré, aztán Edmundot látjuk, ahogy bokszolva edz a hatalmi harc kihívására. A székbe került lányok már magabiztosan uralják az üzletasszonyok testbeszédét. Regan arrogáns gesztikulációja a technikai, szerződéses viszonyról árulkodik, amely Lear és idősebb lányai közt van. 

Aztán a vihar-jelenet mély költészetében felszabadul valami: a díszlet, a mozgás, a játék és a zene által választott folyamatszerű utak egymásba érnek. Eddigre lehullottak a leplek, megtisztult és kitágult a tér, a szereplőkről is lemállott a jelmezük. Edgar meztelen, sár borítja testét, Lear megtépett, Gloster vak – egyedül a Bohóc idézetként is (túl) kifogástalan Pierrot-maskarája világít az éjszakában. Ez a vihar a kirekesztett, elűzött és a pusztában együvé kerülő alakok belső állapotából tevődik össze, és ennek megfelelően a zenekar jelenléte is átminősül – eddig Lear udvartartását játszották, most minden konkrét helyezettől eloldva lebegnek, akár a zenéjük. Lágyan hull a vízpermet a reflektorfényben álló Learre: egyre csak kesereg, nedvesedik az inge. És látjuk azt is, ahogyan az önismerete a monológban maga felé fordul – eddig a saját igazának érveit, indokait kutatta, a viharban az önsajnálatot azonban felváltja valami más, pontosabban valaki: észreveszi a maga mellett állót és ölbe kapja. 

A vihar-jelenet a történet belső rímeinek sokaságát sűríti egy helyre, nem humortalanul. Lear Bohóc fele fordulásában szinte terápiás áttételként szakad fel a Cordéliához való elfojtott, feldolgozatlan viszonya. Edgar és Gloster megrendítő kettőse pedig ugyanazt a szeretetteljes abszurdot játssza végig, amit nagy ívben Lear és a legkisebb lány. Ezek a jelenetek a színházi jelek működését illetően is intenzívebbek, játékosabbak. Hol a pusztában vagyunk, egy elhagyott, piros autóroncsnál, ahová az egész bagázs beveszi magát, akár egy bolondok hajójába; hol egy fal és tető nélküli kunyhóban, egy fémvázban, amelynek árnyéka fekete sávként vetül a szereplők szemére (ha beszélnek, kilépnek a takarásból); hol a föld mélyén, ahol a fák fentről lógó gyökérzete alatt Edgar és Gloster bolyong. Világos, hogy az előadás belső eseményként tekint a viharra és a bujdosásra, és mindehhez a vakság és látás metaforáival, képeivel közelít. 

Bagó rendezése formátumos, az aránytalanságaival együtt (gondolat)gazdag színházi alkotás. Az előadás egészében érzékelhető ingadozások meglehet, abból az alkotói közelítésből fakadnak, amely mintegy előrebocsátja a formát (a koncepció, a koreográfia, a díszlet esetében), hogy annak működése megszüli a karakterek lényegét – és ez elég becsületesen meg is történik. Valójában az a kérdés, mennyire képlékenyek ezek a színházi eszközök, mennyire rugalmas és performatív – nem önmagukban, hiszen a díszlet és jelmezek is állandó változásban vannak, hanem egymás viszonylatában – a retorikájuk. Ott válik igazán izgalmassá ugyanis az előadás, amikor a szerves, többszintű fogalmazásnak enged, mert ennek a révén borítja elénk a történet irracionális folyamatait. A stilizáció erős kontúrokat ad a szereplőknek, és ez elmond róluk dolgokat (Oswald púpossága tartás-problémaként jelentkezik; Edmund jelmezváltásai a hajlékonyságot, a hatalmi szintugrásait követik; Kent darabossága a megtörni képtelen igazságérzetéről vall). Ám Horváth koreográfiáját a legmélyebben, talán nem véletlenül, Krisztik Csaba játéka integrálja: olyan végállapotig jutva, amely az őrületben az állatit (szinte gyíkként siklik be az autó ablakán) és a végtelen szelídséget egyaránt képes felmutatni. A megbocsátás ésszel felfoghatatlan, gyógyító játékához, amit a vak Glosterrel művel (sík terepen mászik vele hegyet, a „szakadék” szélére vezeti) abból a felismerésből fakad, hogy csak egy halálszerű önfeladás teszi lehetségessé a továbbélést. 

Cserhalmi Learje mozaikosnak, töredezettnek hat: néhol mintha csak a színpadi beszéd tartaná a karakterét, máshol testképen keresztül mutatja a szenvedést megjárt öregember alakját, akit az előadás vége fele hordszékben hoznak színpadra. (Az előadás a kiszolgáltatottság révén, bár nem bontja ki túlzottan, egy erőteljes szociológiai problémát is felvet. Nem itt először: amikor a nővérek egymásra licitálva nullázzák le a kíséretét, Lear ugyan Vörösmarty közismert strófáival fakad ki, de a koldust, amelyen a fül továbbsiklana, hajléktalanra cseréli; ez a Nádasdy fordításban többször felbukkanó „fedél nélkül” szókapcsolattal együtt önkéntelenül emeli be az aluljárókból kiűzöttek világát.) Cserhalmi alakításának gazdag döntése, hogy nem szende öregembert játszik, akivel a lelketlen lányok csúful kibabráltak, hanem valami olyasmit is képbe hoz, hogy egy lehetetlen öregről van szó, akivel nehéz együtt élni – ott belezi a véres vaddisznót az asztalon, az emberei meg isznak, ricsajoznak az udvarban. A gyengeség kérdése így (a viharban Edgar által is pusztába kiáltott) parancsolatok felé irányul: ebben pedig az öregség tisztelete nincs feltételekhez kötve; az önmagában áldás – és kész. Ettől nehéz az ügy. 

A hatalomváltás problémájának jól működő közeget ad a kortalannak szánt – bár a bábu-szobrok beállásaiban erősen a kommunista érára hajazó – diktatórikus rend. De valójában nem ez áll az előadás súlypontjában. Edgar, Gloster és Lear sorsai inkább azt a kérdést súlyozzák, hogy ha előáll a világban az ítélet helyzete (amelyben szétválnak a jó és rossz közti, a mindennapi életben elmosódó különbségek), akkor mit lehet kezdenie ezzel a – könnyen felejthető – tapasztalattal annak, aki túlél. 

Edgar és Albany: ők maradnak talpon e vidéken, lábuk előtt a hullahegy és a jövő. Ennek perspektíváját az előadás magára a színházra nyitja meg – a háttér-vászon leomlásában a színpad kellékekkel teli mélyére. Végső soron a nézőre.