Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM DALÍ, FINZI PASCA!

Compagnia Finzi Pasca: La Verita / Müpa Fesztivál Színház
2013. nov. 27.
A Müpa újcirkusz-sorozatának keretében, a Compagnia Finzi Pasca által bemutatott La Verita című előadásra készülve bizarr szürrealitást, színtiszta, tömény Dalí-élményt képzeltem magam elé. Aztán egy bájos varázsvilágba kaptam belépőt. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.
Egy olyan világba, ahol lenyűgöző teljesítményt nyújtó artisták mellett néha egy jó nagy Dalí-festményt is láthattam. Egy darabig duzzogtam, de be kellett látnom, hogy jól szórakozom. Nagyon jól szórakozom.
Adott egy elveszettnek hitt, 2009-ben a New York-i Metropolitan kellékraktárában véletlenül megtalált, majd egy kilétét titkoló műgyűjtő által megvásárolt és féltve őrzött gigantikus, 9×15 méteres Dalí kép, melyet utoljára 1944-ben a New York-i színházkedvelők láthattak, egy Mad Tristan című balett díszleteként. És adott egy nemzetközileg elismert svájci művész, Daniele Finzi Pasca, író, rendező, koreográfus és bohóc, aki legyen szó egyszemélyes előadásról – mint amilyen a húsz éve műsoron lévő, általa írt Icaro című monológ – vagy grandiózus vizuális orgiákról – mint amilyen a Cirque du Soleil számára készített Corteo vagy a torinói olimpia záróműsora –, ugyanúgy nézők százezreit, sőt millióit tudja ámulatba ejteni. 

Aztán a titokzatos műgyűjtő egyszer csak eldönti, hogy ismét a világ elé tárja a spanyol festőzseni óriás alkotását, méghozzá nem is múzeumban, hanem eredeti funkciója szerint egy színházi produkció díszleteként. 2010 karácsonyán fel is csörgeti Finzi Pascát, hogy volna itt neki egy feladat. 2011-ben ő és évtizedek óta a Teatro Sunilban és a Cirque Éloize-ban is vele dolgozó társai megalapítják a Compagnia Finzi Pascát, beleássák magukat Dalí életébe és 2013-ra el is készítik nagyszabású akrobatikus, zenés, táncos, színházi produkciójukat, aminek a sokat ígérő La Verita, vagyis Az igazság címet adják.
Ilyen előzmények után feltételezhetnénk, hogy az előadásnak nem csak kelléke, díszlete, sokkal inkább főszereplője lesz a szürrealista mester vászna, tárgya pedig maga a Dalí-univerzum, ez a mással összetéveszthetetlen, fotórealisztikus pontossággal lefestett, mégis cseppfolyósan amorf, atomjaira eső, mankókkal megtámasztott, a tudatalatti fiókjainak tucatjaiból előkúszó, elképesztő asszociációkat bemutató szürrealizmus.
A La Veritában Finzi Pasca ugyan óriás pitypangokkal, félig ember, félig állat mitológiai lényekkel népesíti be a színpadot, megidézi a spanyol bikaviadalokat és a negyvenes évek New Yorkját, táncosaira Dalí arcát ábrázoló maszkokat ad, mégsem arról van szó, hogy Dalí világát ültetné át három dimenzióba. Inkább elles tőle néhány trükköt, kölcsönveszi festménye motívumait, hogy a maga sokkal ártatlanabb, gyermekien bájos, öniróniával fűszerezett világát berendezze vele. Maga a festmény nem is látható folyamatosan, csupán időről időre, két attrakció között leengedik a magasból. A társulat művészei ilyenkor kritizálják, botcsinálta művészettörténészként fejtegetik jelentését, találgatják, mi miért szerepel rajta, ki kicsoda lehet a képen, valóságosnak hiszik a festett repedést és a hangyákat, sőt még a festő nevére is rosszul emlékeznek… 

Ugyanezzel az ironikus kívülállással és szerethetően dilettáns attitűddel adják elő aztán az artisták, énekesek és táncosok saját művüket, magát az előadást is, melyet két szószátyár, csetlő botló, fontoskodó konferanszié – figyelmesen magyar szavakkal is teletűzdelt – "műsorvezetése" görget előre. Bohócok ők, de felfogható akár az egész műsor is egyetlen sokszereplős bohócszámként. Hiszen a show visszatérő eleme, humorforrása, hogy a szereplők elrontanak valamit, rosszkor vannak rossz helyen, a maguk kedve szerint cselekszenek, kiesnek a szerepükből. Undokul félrelökdösik egymást, gátlástalanul megtapsoltatják magukat, belegabalyodnak a függönybe, vagy nyílt színen kezdenek ki társukkal annak mulatságos tiltakozása ellenére. Lélegzetelállító képességű légtornászokat, zsonglőröket, egyensúlyozó művészeket, erőembereket látunk, akik profik a szakmájukban, de totálisan amatőrök a színpadi szereplésben.
"Én mindig Dalí egyenruhában járok" – mondta magáról a festő, aki egy életen át tökéletesen játszotta a saját magára osztott egzaltált, egomán őrült zseni szerepét. Finzi Pasca csavar az ars poeticán egyet és azt mutatja be, hogy a képregényhősöket megszégyenítő adottságokkal bíró artisták ugyanolyan hibázó, civakodó, hiú, féltékeny átlagemberek, mint bárki más. Dalí az életét műalkotásként fogta fel. Finzi Pasca a varázslatot ágyazza be a mindennapokba. Sőt a megrendezett hibasorozattal relativizálja a varázslat, az attrakció fogalmát. Szándékosan eltereli figyelmünket egy hajmeresztő produkcióról egy a hátsó ajtón bekukkantó rinocéroszfejű ember megjelentetésével, vagy úgy rendezi, hogy akinek a háttérben kellene megbújnia, véletlenül előtébláboljon, leleplezve ezzel a trükköket, megmutatva a földhöz ragadt igazságot. 
Mindezek fényében az ambiciózus cím – Az igazság – inkább ironikusnak tűnik, hiszen ahogy Dalí festményének jelentését sem tudják megfejteni a szereplők, úgy Finzi Pasca világában is kergetőznek egymással a hétköznapi és a szürreális igazságok. Az is igaz, hogy a fakír valójában egy műkaktuszba fekszik bele, de az is, ha háló nélkül nyaktörő magasságban táncol egy szál szalagon függeszkedve egy artista. Bármi lehet igaz, bármi lehetséges. Lehet matadorruha nőn, tütü és spicc cipő férfin, az énekesek egyszerre artisták, az artisták pedig zenészek, vízzel teli poharak szélét megérintve megszólalhat a Diótörő dallama, a pitypangok nagyobbra nőhetnek, mint az emberek, egy férfi körbefordíthatja a törzsét úgy, hogy csaknem a saját fenekét nézegeti, egy nő szájából pedig apró labdák pattoghatnak elő minden ok nélkül.

A fotográfus felmenői miatt a sötétkamrában otthonosan mozgó Finzi Pasca a képalkotás mestere. Nem másolja Dalít, minden egyes színpadképe egy tökéletes, a saját stílusában megfestett szürreális alkotás, amelyben helyén van minden szín, pont úgy van megvilágítva vagy árnyékba borítva minden és mindenki, ahogy kell, lenyűgöző arányérzékkel van egymás mellé rendelve élő és élettelen, reális és misztikus, monumentális és apró. Ugyanilyen mesteri egyveleg a korokat és kultúrákat megidéző, vagy inkább szellemesen karikírozó kosztümarzenál, és a Maria Bonzanigo komponálta zene is, melyben megfér egymás mellett operai magasztosság és harsány kabaréhangulat, szimfonikus zengés és zongora mellett félszegen előadott dalocska.
Az olykor már túl sokszor ismételt ügyetlenkedések, a bő lére eresztett anekdoták, elkalandozó dialógusok és a mutatványok, karakterek sokfélesége nyomán a dramaturgia nagyvonalúan laza, megbocsáthatóan bohó, széteső. Ezzel szemben az előadás bámulatosan egységes és ízléses vizualitást mutat. Hiába a színenként változó látvány, a ruhák stíluskavalkádja, a furcsa vagy épp eltúlzott kellékek sokfélesége, semmi sem sok, semmi nem giccses, csak minden olyan… Finzi Pascásan szürreális. 
A végeredmény nem egy Dalí központú művészettörténeti, mélylélektani értelmiségi élmény, sokkal inkább vegytiszta, de nagyon magas szinten űzött szórakoztatás. Nincsenek nagy megfejtések, nincs az a balsejtelem, félelmetes zsigeriség, kiszámíthatatlan őrület, könyörtelen provokáció, ami Dalí festészetét és minden nyilvános szereplését jellemezte. Finzi Pasca legfeljebb ironikusan kizökkent, de leginkább hagyja, hogy mindenre nyitott kisgyerekként szájtátva bámuljunk, huncutul nevessünk, vagy épp az artisták testi épségéért aggódva sziszegve kapaszkodjunk a székbe, hogy ilyen nincs, és mégis van…

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek