A Trojka Színházi Társulás (a Füge Produkció – Manna égisze alatt) a rendező, Soós Attila e. h. vizsgaelőadásaként keltette életre Georg Büchner novellájának adaptációját. Soós és Kerékgyártó Yvonne (Muhi Zsófia dramaturg segítségével) kitűnő munkát végzett. Szövegkönyvük őrzi Thurzó Gábor (próza) és Rónay György (vers) időtálló fordításának ízeit, de nagyrészt új stratégiát, játékformációkat előlegez meg a dráma sakktábláján. Egyetlen vitatható pontja, hogy Goethe nevéről nem mond le, s így akaratlanul az ő géniusz-tekintélyével, rokon- és ellenszenvével vet szükségtelen kölcsönfényt a valóban élt és kiváló tehetségű írónak tartott, idegbetegsége folytán tragikus, korai véget ért Jakob Michael Reinhold Lenzre, a címszereplőre. A további valós figurák hírneve mára elhalványult, s bár például kettejük (Oberlin és Kaufmann) levelezése is forrásanyaga a szövegnek, e nevek historikus zöngék nélkül illeszkednek a modellbe.

A modell szerint a támogatásra, felkarolásra, gyógyításra szoruló ifjú, a teológus és író Lenz gondját Oberlin tiszteletes és családja viselné. A vendégszeretetet hosszasan élvező jövevény azonban Isten-keresésétől és természetáhítatának eufóriájától űzve feldúlja – Oberlin távollétében káosszal, összeomlással fenyegeti – környezetét. Ennek csak tragikus vége lehet.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus-rendező szakirányán diplomázó Soós Attila Lenz kivételességét (a megállapodott, derekas szokványok szerint élő család, gyülekezet emberanyagába érkező antianyagot) többek közt a mezítelenséggel fejezi ki, jeleníti meg. Mindenki más minimálisan korhű, egyszerű jelmezeket visel (tervező: Szlávik Júlia), alkalmanként maga Lenz is. E fedettséghez képest a pőreség a testi-lelki takaratlanság állapota, Lenz minden addigi konvenciót ledobó radikális élet-újrafogalmazási szándékának fiziológiai rajtja, egyben az előadás-építésbe belejátszó Kaspar Hauser-élmény (irodalmi, filmes, tudományos feldolgozások) asszociatív megnyilvánulása. 

Bárnai Péter e. h. inkább tanácstalan, mint didergő kreatúra mezítelenül: Lenz a paradicsomi Ádám egyenes ági, ámuló utódja. Ő az, aki – tépelődéseitől zilálva, infantilis-túldimenzionált egóval – éppen életre kel, valamit kezdeni próbál lelkével, szellemével és testével, a többiek viszont korrekt-elevenen is a megszokások, szabályok holtjai. Igaz, például Johanna, Oberlin lánya szerelmi lázadó (Bach Kata e. h. játssza, hirtelen féket vesztő mohó bakfist láttatva), Esztert, Kaufmann menyasszonyát pedig egy vizionárius-extatikus jelenet kétséges csodatételében Lenznek kell halottaiból feltámasztania (ugyancsak Bach Kata alakítja, arcán az élet és halál közti senkiföldje-állapot kábító-szépséges mosolya ül, amint kiterített mozdulatlanságából átbolyong a visszanyert mozgásba, hogy újra és újra összeessen).

A meztelenség a közvetlen szexualitást is indukálja. Bárnai Lenze a nagy létkérdések intellektuális és hitbeli problémáira néha a kitörő, kontrollálatlan testiség rohamaiban, abszolút fölérendelődésének tévhitében (s nem utolsó sorban fiatal férfiként) a szeretkezés által történő világelsajátításra tesz egyszerre elrettentő és nevetséges kísérleteket. A magáévá tétel, az uralás kiterjesztése nem pusztán a másik testet: a másik életet is követelhetné. A főalak közveszélyes érzékenysége és zsenialitása (sőt érzéki zsenialitása) a waldbachiak számára alig, legfeljebb alkalomszerűen adaptálható. Soós fizikaiaktus-színházában ilyen remekbe formált mozzanat az ikonarcú Hay Anna (Judit, Oberlin felesége) pietàra is emlékeztető, csillapító összehajlása a levetkezett és az asszonyt is vetkőztetni akaró Lenzcel. 

A gesztusok, cselekvések, mozgások, mozgássorok gyakorta vizes testű, akár tetőtől talpig víztől csöpögő szereplők által és között, nedves, tócsás terepen történnek. A víz mint elem megmutatja magát, jelentéseket vesz fel, öltözékeket és testeket befolyásol, de rejti forrását. Lényegében nem látható, csak feltételezhető a dézsa, kút, medence, folyó, amely fojtás, fulladás helyszíne is lehetne. Hajszál híján. Amúgy Kalmár Bence színpadképe nem titkol, hanem feltár. Összecsukható ácsolt emelvények (a rendező szavával: nézőtéri podesztek) lépcsőzetes, interiőröket (magaslat stb.) és exteriőröket (asztal, szék stb.) jelző összessége. A pallók, lécek együtt ketreceknek is nézhetők. Lenz semmiféle ketrecet, korlátot nem tűr. Szabad Isten szabad prédikátora, szabad természet betörhetetlen egyede szeretne lenni. Mondhatni: isteni ember, miközben Isten-fogalma kiforratlan, mindössze vágy és fikció. Ennyi már sok a végtelenből, a regulázhatatlanból, a gomolygóból. Lenz ellenszegülést provokálóan sok a környezetének és észveszejtően sok önmagának. 

A Lenzben csúcsra jár a romantika, ám a hagyományos realisztikus színjátszás majdnem teljes száműzésével átfordul rációba és rébuszba, a Sturm und Drang poétikája átvált összetett dinamikus talányokba. A nagy életrejtvények kitöltésre, megválaszolásra váró, esetleg kitölthetetlen, megválaszolhatatlan felületei semmivel sem tartalmaznak kevesebb fehér Isten- és ember-foltot, mint előzményük, a nagyromantika, mely ebben a visszametszett formában is felteszi kérdéseit. Elsőrangú hangütés, hogy az eseményláncot indító Oberlin–Kaufmann levélváltást az est legsűrűbb alakítását nyújtó, tekintetét a távolba szögező, összepréselt ajkú Fehér László e. h. – a toleranciájából, humanizmusából az övénél húzósabb-huzatosabb emberi képességek szorításában engedni kénytelen Oberlin – és a fizikai színház jelrendszerét visszafogottabban szolgáló Nagy Dániel Viktor e. h. – a született másodhegedűs Kaufmann – jobbára egymás hátának beszélve, szemkontaktus nélkül, szertartásos-értelmetlen-fenyegető-önkínzó mozdulatokat szögletesen variálva, egyre gyorsuló tempóban interpretálják az írásos párbeszéd szövegét. Ebből a Lenz sorsát kijelölő diskurzusból sem a kíméletlenség, sem a szolidaritás nem hiányzik, és az erőfitogtatás éppúgy nem, mint a nevetségesség. Ugyancsak komplex módon értelmezi feladatát a nem a tornatanár Sebastiannak való váratlanságokban evickélő Horkay Barnabás e. h.

Nem egyenletesen intenzív a kimunkálás, Hay, Fehér és Bárnai elismerésre méltó koncentrációja sem hidalhat át egy-egy informatívnak nevezhető, mellékesebb részt. Keresztes Gábor ütős, modern, magasból a mélybe, Isten felől az ember felé dörgő zenéje nélkülözhetetlen metronómja Soós Attila rendezésének.