Zeneakadémia

Mintha varázsütés hatására özönlöttek volna el a képzettársítások, ezekkel kezdem. A Zeneakadémia felújítása műemlékvédelmi szempontokat figyelembe véve ment végbe, a cél az 1907-es állapotok visszaállítása volt. Képek tanúsítják, hogy akkoriban például a művész a pódiumra középen érkezhetett be (vagy legalább ott is), nem pedig jobbról, ahogy már megszokhattuk, és még lehetnek emlékképeink a Magyar Vacuum Cleaner központi porszívójának réz szívócsöveiről, hogy csak néhány példát emeljünk ki. Ezek emlékek maradtak, a rekonstruált-restaurált Zeneakadémiáról mind eltűntek. De cserébe lettek új, sőt modern terek. Például a Kávézó feliratú büfé, ahol XXI. századi, a szecessziós tér után futurisztikusnak ható világítóegységek lógnak le a puritán, téglafallal határolt traktusba. Joggal merülhet fel a kérdés: akkor ez most rekonstrukció vagy dekonstrukció? Eleinte még lehet, hogy nem tetszik, lehet, hogy szokatlan, de szépen-lassan ezt is megszokjuk. Gondoljunk bele, ha például az említett újonnan kialakított kávézót az 1907-es szecessziós stílusnak megfelelően próbálják meg kivitelezni. Egyrészt valószínűleg nem sikerült volna, másrészt – még ha sikerül is – sokkal idegenebb lenne, anakronisztikus, sőt nevetséges. Ugyanez mondható el a liftekről és a mosdókról is. Persze agyalhatunk azon, hogy a modern elemekkel vagy a szocreál elemekkel kevert szecesszió eklektikája a vonzóbb, és hogy hol is van a határ. Elősegíti-e a műalkotás értelmezését, igazi jelentését az eredeti állapotok tökéletes visszaállítása, a restaurálás, rekonstruálás? Minden bizonnyal nem, hiszen a ma embere nem ugyanazokkal az emlékekkel, élményekkel bír, mint a tegnapé. És ezt tudják az építészek, ahogyan tudják a népzenészek is.

Richter Pál

Itt jön képbe a hermeneutika, hiszen létünk történetiségén igencsak sok múlik, pláne ami a művészetfelfogást illeti. Hans-Georg Gadamer, a filozófiai hermeneutika apostola főművében, az Igazság és módszerben a következőket írja: „Mint minden restauráció, az eredeti feltételek helyreállítása is reménytelen erőlködés létünk történetisége miatt. A helyreállított, az elidegenedésből visszahozott élet nem az eredeti élet. […] Még a múzeumból a templomba visszaállított kép vagy a régi állapotában helyreállított építmény sem az, ami valaha volt – turisztikai látványossággá válik.” Vagyis turisztikai látványosság helyett élő művészetre van szükség, és ezt már annak idején Sebő Ferenc és Halmos Béla is tudta, akik 1972-ben megrendezték az első táncházat Budapesten, ezzel elősegítve a hazai urbánus folklór gyökérverését. A táncházmozgalom ereje abban rejlett, hogy nem felső utasítás hozta létre, és hogy egészen mást akart, mint ami eddig volt. Támaszkodott a hagyományokra, de nem utánozni akart, nem pusztán rekonstruálni valamit (felvételeket, hagyományt, előadásmódot), hanem hozzátenni saját értelmezését. Tulajdonképpen új műfaj született, méghozzá populáris zenei, hiszen Sebő Ferenc szerint a népzene „szórakoztató zene, amit tánc alá húznak. Ugyanolyan társastánc a palatkai is, mint a rumba.” Éppen ezért mondható szokatlan eseménynek ma már, ha a Zeneakadémia nagytermében hallunk népzenét. Amíg (stilizált, koreografált) népzenével és néptánccal csak a Magyar Állami Népi Együttes fellépései alkalmával találkozhatott a közönség, nem volt ez furcsa, de ma, a táncházak és folkkocsmák interaktív közegében mindenképp szokatlan. Ez néhány közreműködőn is látszott. Sebő meglátása alapján joggal érezhetjük azt, hogy olyan ez, mintha a Zeneakadémia nagytermében pop-koncert lenne, sőt salsa-est, amit ülve kellene végighallgatnunk. A közönség jelentős hányadánál így érthető módon lehetett tapasztalni az alsó végtagoknak, sőt időnként a felsőtestnek is egyfajta ritmikus mozgását. De egy pohár bor vagy egy korsó sör is jól esett volna sokak számára.

Sebő Ferenc

Richter Pálnak, a tanszék vezetőjének (és az MTA BTK Zenetudományi Intézete igazgatójának) rövid bevezetője elsősorban köszönetnyilvánítás volt mindazok felé, akik segítették útjukat, akik munkálkodtak a hangverseny (gálaest?) létrejöttében, és az öröm kifejezése, hogy az Élesben címet viselő új sorozat első bemutatkozója lehet a tanszék. A sorozat lényege, hogy teljes tanszékek, tanszakok mutatkozhatnak be, tanárok és hallgatók együtt. És eddig rendben is van a gálaest-szerű felépítés, mert hallottunk ám – és talán hallanunk is kellett – sokféle hangszert, formációt, sokféle stílust különböző vidékekről, népzenei dialektusterületekről. Nekem mondjuk a moldvai, a palatkai vagy a szászcsávási hiányzott. De máshonnan volt verbunk, csárdás, legényes, ritka és sűrű tempó; pásztornóta, pakulár nóta, katonadal, lakodalmas, és így tovább. Hogy a gála hangulatot elmélyítsük, Sebő Ferenc műsorvezetőként igazított el bennünket a hallott muzsikák között a rá jellemző anekdotázó stílusban, néhány hasznos információval, felolvasott idézettel. A figyelmet leginkább csak elvonták az előadás közben vetített archív, parasztbácsikat, -néniket, néptáncosokat és -zenészeket ábrázoló fotók, amelyeket, miután elfogytak – és általában egy blokk közepére már így történt –, a Zeneakadémia új logójának retinánkba égetése váltott fel.               

A baj az arányokkal volt: ugyanis több tanárt lehetett hallani és látni a színpadon, mint diákot. Azt gondoltam, hogy amolyan műhelymunkát bemutató koncertet fogunk hallani, nem pedig a szereplőkre és a zenékre is kiterjedő best of válogatást. Persze ha abból indulunk ki, hogy mondjuk Balogh Kálmán cimbalomművész (de még talán mások is, csak róla biztosan tudom) paradox módon nem is olyan rég még egyszerre volt tanára és diákja a tanszéknek, nem kell csodálkoznunk. Mindenesetre örömtelibb lett volna több új névvel találkozni.

Söndörgő

És ha már az arányok, akkor a hangosítást is meg kell említeni. Alapjáraton a páratlan akusztikájú teremben nem lett volna rá szükség, vagy ha igen, akkor nem így. Szerencsére nem is volt mindig, de az első, kalotaszegi blokkban kifejezetten zavart, rontotta az amúgy igen virtuóz, élénk játékot, amely során minden értelemben Pál István „Szalonna” vitte a prímet. Modernség ide, trendkövetés oda, jobban szólt volna szimplán akusztikusan, pláne, hogy nem mindig a megfelelő hangszer kapott erősítést. A hangosítás persze leginkább az énekes számokban zavart, ahol nem lehetett érteni a szöveget, hiszen ahová az énekesek általában beálltak (még ha sokan is voltak), ott már nem volt a közelben mikrofon, így a zenekar rendszerint túlharsogta a kórust. A legtöbb hallgató egyébként a népi énekesek közül vonult fel, de a műsorfüzetből már a neveik kimaradtak, kivéve a fiúkat, akik Agócs Gergellyel ördöngösfüzesi katonadalokat énekeltek, lelkesen ugyan, de gyakran érthetetlen szövegmondással – ugyancsak a hangosítás miatt. Tetszett a zoborvidéki lakodalmas népdalcsokor narratívája, spontán, éppen csak gesztusértékű koreográfiája, valamint hiteles dudautánzása (a meghirdetett műsorral ellentétben Sebestyén Márta betegség miatt nem tudott jelen lenni a koncerten). A dudánál maradva Istvánfi Balázs kiváló szólóját hallhattuk, aki Bartók 1910-es ipolysági gyűjtéséből adott elő, többek között azt a dallamot is, amelyik később a 15 magyar parasztdal zárótétele lett. Ezután következett a hangverseny egyik legemlékezetesebb produkciója, a Fábián Éva által elrecitált, humorosan aktualizált mese, amelyben az énekesi babérokra törő kicsi kecske Sebőt és Halmost követve elindult Budapestre szerencsét próbálni, hogy bemutatkozhasson a felújított Zeneakadémia nagytermében. A Halmos Béla emlékének ajánlott széki pakulár nótában, valamint sűrű és ritka tempóban Vizeli Balázs (hegedű), Árendás Péter (brácsa) és Doór Róbert (bőgő) muzsikáltak, finoman reagálva a történet minden egyes rezdülésére. A dél-alföldi dallamokban üdítően szólt Dragony Gábor citerázása és Sebő Ferenc tekerőzése, bár főképp a tekerő esetében a hangolás engedése örök probléma, amivel talán a legkiválóbb tekerőkészítő mesterek sem tudnak igazán mit kezdeni, főképp egy ilyen historikusnak számító, Bársony Mihály által készített hangszer esetében.

Vujicsics