A végére ráadásul roppant csalódottak leszünk, és könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy egy se füle, se farka, ráadásul értelmetlenül brutális történetet láttunk. Nem áll össze, hogy ki és milyen bűnt követett el pontosan, honnan jött elő ez a rengeteg szereplő (akadnak köztük motorosok, álrendőrök, szippantós kocsisok, meg Bruno Ganz), ki hogyan úszta/nem úszta meg végül a tömegmészárlást, meg hogy mégis, mi a fenét akarhatott mindezzel mondani a nyolcvanévesen első forgatókönyvét jegyző Cormac McCarthy?

A kulcs pedig ott van rögtön a film legelején, méghozzá két jelenetben: az elsőben a texasi Jogász (Michael Fassbender) hófehér lepedők között gyengéden szeretkezik a szerelmével, Laurával (Penélope Cruz); a másodikban pedig Malkina (Cameron Diaz) és a pasija, Reiner (Javier Bardem) bámulja megbabonázva, amint házi állatként tartott gepárdjuk épp utolér egy jobb sorsra érdemes nyuszit. Innentől kezdve minden történés metaforikus és ennek a két jelenetnek rendelődik alá: ahogy a Visszafordíthatatlanban, úgy itt is a paradicsomból jutunk a pokolba, a luxusból és a fényből az egzisztenciális és az érzelmi sivárságba, ha tetszik egy jól összerakott, idilli és biztonságosnak tűnő világból a szavannára, ahol nagyvadak vadásznak ránk, és ahol jámbor növényevőként esélyünk sincs a csúcsragadozókkal szemben.

Mindezt persze nem rágja a szánkba sem Cormac McCarthy, sem a film rendezője, Ridley Scott. Az egyik jelenet rohamtempóban követi a másikat, hol Mexikóban, hol Texasban, hol Amszterdamban, hol Londonban, hol a múltban, hol a jelenben vagyunk. Egyre több a szereplő, akik vagy tőmondatokban válaszolgatnak egymásnak, mintha maguk volnának a két lábon járó katekizmus, vagy hosszú monológokba bocsátkoznak, melyeknek – látszólag – megint semmi közük a konkrét történésekhez, lévén vagy „hibás” gyémántokról szólnak, vagy arról, hogy Malkina hogyan erőszakolta meg Reiner sárga Ferrariját.

Ezek a jelenetek tesznek azonban „rendet” a tökéletes káoszban – az utóbbi szcéna például amellett, hogy Javier Bardem előadásában roppant szórakoztató, kezdi megvilágítani, ki mire képes a szavannán. Vannak a szereplők között igazi ragadozók, növényevők, élősködők, lebontó szervezetek, elsődleges és másodlagos fogyasztók – szegény Jogász, pechjére az előbbi csoportba tartozik, ha nem is békés növényevő – mint a barátnője, Laura –, de mindenképpen kispályásnak számít a profik között, a tápláléklánc alsóbb régióiban foglal helyet. Pontosabban: nem ismeri a dörgést a szavannán, hiszen urbánus környezetből, fehér lepedők közül szállt alá az alvilágba. Lehet, hogy a saját közegében valamikor ő is csúcsragadozónak számított (erre utal az a jelenet, melyben egy régi kliensével találkozik, aki óva inti tőle Laurát), de az új környezetéhez nem képes akklimatizálódni: itt mások a szabályok, a normák, mint arra a magát előrelátónak gondoló, filozofálásra hajlamos összekötője, Westray (Brad Pitt) is figyelmezteti.

Nem az a lényeg tehát A jogászban, hogy a címszereplő miért dönt amellett, hogy üzleti kapcsolatba lép a mexikói drogkartellel, vagy, hogy kié lesz végül a pénz, hanem a McCarthy írásait mindig is körbelengő transzcendencia: a főhős letért az útról, rossz döntést hozott, amit már nem tud visszacsinálni, és ennek következményeit nem csupán ő, de azok az ártatlanok is kénytelenek elszenvedni, akiknek semmi közük mindehhez. Ha az enigmatikus, kihagyásokon alapuló párbeszédek miatt majdnem egy órán keresztül nem is értjük egészen pontosan, hogy mi történik a vásznon, a kép a puzzle-darabokból fokozatosan kezd összeállni: ez

itt, kérem egy moralitásjáték, egy erkölcsi mese az Everymanről (nem véletlenül nincs Fassbender karakterének neve), akinek adott volt minden kincs az életében (szerelem, jólét, szakmai siker), kapzsiságból mégis kockára tette mindezt.

A jogász azért nem működik zsánerfilmként, mert mindenképpen több annál. Lehet, hogy időnként sokkolóan brutális (egy-két jelenetet végig sem tudtunk nézni), és néhol nehezen követhető, ugyanakkor igen tanulságos is: minden ott van benne az emberi elbizakodottságról, arról a tévképzetünkről, hogy kézben tartjuk a sorsunkat, ahogyan a fájdalmas szembesülésről is. Léteznek „felsőbb” hatalmak az életben: isten, a gepárdok, a sors, a mexikói drogkartell, akik/amik, ha túl sokat mozgolódnánk, megmutatják, hol a helyünk.