„Az embereknek szükségük van régi vágású dolgokra.” – Coulson ügynök akarva-akaratlanul, de a Marvel Stúdió ars poeticáját summázta ezzel a Bosszúállók egyik riposztjában. Hogy mennyire szükségük van, azt pont az all-star szuperhős-gála bevétele mutatja, amely jelenleg a világ harmadik legjobban kereső mozija a maga 1,5 milliárd dollárjával. 

A többnyire hazaszerető, védelmező hősöket mozgató, a csatákat vérmentesre pucoló, a drámákat összeveszések és csattanós beszólások szintjén értelmező Marvel a nyugalom megzavarására alkalmas részeket kilúgozza, a sikeresnek ítélt trendeket pedig összetereli a filmjeibe. A családbarát szinten tartott szuperhős-opuszaik ezért a lehető legnagyobb zsánerskálát fogják le: a CGI-jal rajzolt, lehetőleg amerikai metropolisokat péppé zúzó akciószcénák mellett megvastagítják a science fiction vagy a fantasy vonalat, de menetrendszerűen csattannak az önironikus poénok, valamint alkalomadtán a bűnfilm-dramaturgia is befigyel (pl. Vasember 3).

Mintha ennek a műfajfúziónak a metaforáját sűrítené magába a Thor-franchise univerzuma: a Sötét világ kataklizmájának a napfogyatkozás mintájára elképzelhető, világok közti együttállás ágyaz meg. A kilenc egymásba kapaszkodó univerzum kerül ilyenkor fedésbe, és nyílnak meg egymás között a „dimenziókapuk” – a Föld és a többi „bolygó” közti szabad átjárást akarja kihasználni Malekith, a sötét elf, hogy elpusztítsa mindet, visszataszítva az univerzumot a „teremtés” előtti sötétségbe. A teljes sztori ennél csak pár pörölycsapásnyival bonyolultabb: adott még a sötétség kiterjesztésére alkalmas eszköz, az éter (a kötelező McGuffin), ami beszivárog Thor barátnőjébe, az atomfizikus Jane Fosterbe; valamint a Bosszúállók összecsapásai után is folytatódó Thor-Loki fivérviszály (Loki börtönben sínylődik, de Thornak a segítségét kell kérnie, hogy szembeszálljon Malekith-tel).

A Thor: Sötét világ erényeit és hibáit egyaránt ez a végletekig kiterjesztett, a (műfaji) világok közti metaforikus és fizikai átjárhatóság okozza. Már a királydrámával és isten-ember románccal kikövezett első felvonást is a giccs ötven színárnyalatában játszó Asgard és a poros új-mexikói vidék közti ellentét és a két világ közti közlekedés dúsította poénokkal és feszültséggel. A Sötét világ alkotói erre is rálicitáltak: a második rész már jóval több időt tölt a különböző mitologikus világokban, és a pompás istenfellegvárból egy középkori fantasy kastélyára átszabott Asgardban (nem véletlenül dirigálta a filmet a Trónok harca egyik rendezője, Alan Taylor). Ráadásul a színhelyek közti ugrások is élesebbek, a hangnemkeverés pedig meredekebb. A vállalt pátosszal diskuráló istenek között többet időző történetbe sokkal nehezebb volt beékelni a humort, és ez nem is sikerült maximálisan. 

A mélypontokat a totális idiotizmus jelenti – elsősorban a Földön: Stellan Skarsgård érthetetlenül megőrült tudósfazonjának félmeztelenkedése, valamint Jane fárasztó asszisztensének nyűgös poénjai –, a sikerültebbeket pedig a Bosszúállókban foganatosított, öniróniában tocsogó humorizálás. Egyrészt az egybenyitott Marvel-univerzumban kötelező utalásos humor is eltalált (jut ide egy felettébb frappáns cameo is), valamint a hősöket hétköznapi lényeknek láttató revizionizmus is beépül poénok formájában (ld. a tömegközlekedést igénybevevő vagy a fogast használó szuperhőst).

A Bosszúállókat látványorgiája mellett a szuperhősöket egymással kicsinyesen torzsalkodó egoistáknak láttató, kritikus-ironikus szemlélet tette oly élvezhetővé. A Sötét világból viszont már hiányoznak Joss Whedon frappáns dialógusai és az egymást kritizáló szuperhősök belső konfliktusai (pedig Thor és Loki, vagy Odin között még lehetne szaporítani a szót). Sajnos pont az első rész népmesei hőstörténete és Thor jellemfejlődésének íve hiányzik a mostani filmből (héroszunk immár érett gondolkodó), ami helyette egy nem túl gördülékeny szerelmi szállal tölti ki a félistenből hirtelen hosszúéletű szuperhőssé redukált Thor magánéletére fordított időt. Románc mellett még üdítően borús dark fantasy-vel árnyalják a sztorit, Malekith és sötét elfjei viszont csak üres vázlatok, nem plántálnak valós veszélyérzetet a filmbe, és ambivalenciában, rétegzettségben fényévekre tanyáznak R.R. Salvatore hírhedt sötét elfjeitől. És hogy teljes legyen a Sötét világ véteklistája, a film narratívája is darabos és szétforgácsolt, mint a bilgaszalonkák pöröllyel aprított szarva: a sztorit túl lassan beindító és a helyszíneket túl gyorsan váltogató jelenetezés unalmassá zülleszti a film első felét.

Az Asgard és a Föld közti szökellés azonban most is menti a mozit, konkrétan a fő csatajelenet aknázza ki maximálisan ezt az ötletet, Malekith és Thor úgy csap össze, hogy közben egyik univerzumból esnek át a másikba. Az ehhez hasonló, találó ideák pedig végeredményben élvezetes mozivá festik a második Thor-filmet. Hiszen a szuperhős-eposzokat úgysem a józan észt tisztelő narratív logika működteti. A lényeg a képregényhősök helyzetbe hozása –a speciális képességeiket kiaknázó jelenetfűzés és a rajongók által kívánt összecsapások (pl. Thor vs. Vasember) –, ezen a téren pedig Alan Taylorék az elvárt Marvel-szinten teljesítenek. Thor és Loki közös jelenetei és csatái például olyan játékos élvet és szolidan borzongató feszültséget fújnak a filmbe (Loki mégiscsak az örök áruló), amire más szereplő vagy epizód nem képes. A film pedig kijátssza a Marvel-műfajkészlet többi élvezeti faktorát is: a science fiction űrcsatáiért ácsingózóknak szépen vezényelt Asgard-ostromjeleneteket szánnak, az akciófilm-fanok kedvéért Londont törik-zúzzák darabokra, a fantasy-rajongók pedig számos éjsetét látványszcénában szemlélhetik Malekith áskálódását.

Végeredményben a Thor: Sötét világ a Christopher Nolan Batman-trilógiája óta szinte kötelező komor hangvételt és a szuperhőst emberré árnyaló identitáskonfliktust (legutóbb még Vasember is pánikrohamot kapott) sikerrel cseréli a dark fantasy alapból borongós atmoszférájára. Népmesei királydráma helyére ugyan csak nagyvonalakban skiccelt, bárgyú konfliktust illeszt, ám Thor kimunkált karakterek nélkül is tűrhetően aprít. Ha nem is olyan nagy már a Mjölnir svungja, de még célba talál.