Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SÖTÉTBŐL A FÉNYBE

A Concerto Budapest koncertje / Zeneakadémia
2013. nov. 11.
Gyászzenékből válogatta össze programját a Concerto Budapest. Az elhangzó művek karakteresen különböztek egymástól, nem csak a megfogalmazásukban, de a szerzőknek a halálhoz való viszonyát tekintve is. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Három korszak, három nagy zeneszerző. Mégis, mintha ezen a koncerten nem választották volna el egymástól századok Bachot, Mozartot és Richard Strausst. Keller András vezénylete alatt romantikus műként hallhattuk Mozart Requiemjét a régi pompájában tündöklő Zeneakadémián. A darab nem csak Richard Strauss felé mutatott utat, de egyúttal J. S. Bach felé is, s ezt a benyomást erősítette Keller Andrásnak az a döntése is, hogy Bach Actus tragicusát a romantikus hangszereléssel játszották.

Concerto Budapest
Concerto Budapest

A művek egymás mellé választásának oka lehetett, hogy mind a három gyászdarab – vagyis Bach Actus tragicusa és a Halál és megdicsőülés is – jól előadható négy szólóénekessel. De azért érdemes más okok után is kutatni. Kétségtelen, a különböző mentalitású, ideológia hátterű szerzők viszonya a halálhoz rettenetesen eltérő: Bach az ittmaradóknak írt vigasztalásképpen, az eljövendő Új-Jeruzsálemről szólva ad enyhet a bánatra, Richard Strauss, ahogy egy kritikusa elmésen meg is látta már a bemutató után, az életet ünnepli halál-óda képében, Mozart pedig a félelmeit, az élethez való ragaszkodását fejezi ki. Az ő gyászmiséjében a hangjegyekre valóban a halál vet árnyékot, komor, a rokokó misék szólóáriáit nélkülöző, fegyelmezett ellenpontban szerkesztett műve alapvetően és szinte mindvégig sötét színű. Ezzel szemben a Bach-mű felfénylik a basszus áriában (mely átvezet az Újszövetség világába), a Strauss-mű pedig úgy tart a fényes C-dúr befejezés felé (a feketés c-mollból), ahogyan a halálból visszatértek beszámolói szerint a haldoklók útja. Indokolt volt tehát egymás mellé helyezni Bach gyengéd alkotását és Strauss egyre fokozódó, egyre kiteljesedő eszme-művét, és áttenni a koncert második félidejére Mozartnak a tisztelt tanítvány, Franz Xavér Süssmayr által véglegesített kompozícióját.

Keller András azzal, hogy a furulyákat fuvolákra, a gambákat csellókra cseréltette, mintha lemondott volna a fiatal Bach gyászművének intimitásáról (és néhány szép részletről). Mégis, annak ellenére, hogy a megszólaltatás a ma szokásosnál sokkal vaskosabb volt, sikerült megteremtenie a mű intim légkörét, sikerült érzékeltetnie annak finomságait. Még ha cserébe olyan előadást is kaptunk, mely a vokális szólamok mozgatásában is erőteljesen instrumentális volt. S ahol a basso continuó (orgona) karcsúbb lett, mint amilyennek ideálisan lennie kellett volna. Keller András megragadott minden alkalmat (licenzát) arra, hogy élénkítse, erőteljesebbé tegye az előadást. Ennek eredménye lett a vastaggal kihúzott hangzás, ami egyébként ennek a szinte egy tömbből álló nagy műnek nem állt rosszul. Így bár nem sok lehetősége volt az énekeseknek a szövegtartalom zenei reflektálására, ők mégis egy mélyen át- és megélt, a megrendültségről tanúskodó – a reményt főként Bretz Gábornál felcsillantó – Actus tragicust produkáltak. Rost Andrea átszellemült, ám nem teljesen hibátlan, és az ariosója végén túlvibrált előadása, valamint Bretz Gábor telt, robusztus hangján a Bestelle dein Haus ária jelentette a gyászóda kitüntetett pontját.

Keller András
Keller András

A nyitószám kontrasztja volt a hosszas átrendezések után megszólaló Strauss-mű. Nagyon súlyos és komor, gomolygó, s e gomolygásból kibomló kezdés után egyre terebélyesedett a Megdicsőülés felé ez a Wagnert-hatást erősen tükröző alkotás: ahogy nőtt, növekedett, fortéba váltott, úgy lett egyre lélegzetelállítóbb. Már a Sosztakovics-szimfóniák előadásakor is feltűnő volt, hogy Keller Andrásnak a legildomosabb olyasfajta nagyszabású, nagy dinamikai eltéréseket megkövetelő, a leheletnyiből a kirobbanóba átforduló műveket vezényelnie, mint ez a Strauss-kompozíció is. Mintha ilyen művek interpretálásakor érezné igazán elevenében magát.

A szünet után következő Requiemnek nem a legismertebb részletei szólaltak meg a legszebben: a Lacrimosa egyenesen elkapkodottnak, az eszményinél hangosabbnak hatott. Ha nem is túl bensőségesen, de a leszűrődöttségnek, a végső emberi dolgok tudásának hangja vált érzékletessé a legjobban formált részekben. A négy szólista e mű előadásában volt igazán egyenrangú partner. A kórus itt lett a legsűrűbb, itt érte el azt a közvetlen hatást, hogy nemcsak a nagy hang-tömeg miatt volt lehengerlő, hanem az intonációs pontosság, a felemelő megszólaltatás miatt is. (A hangzásarány olyannyira nem volt rendben a Bach-kantáta esetében, hogy a kórustól olykor alig lehetett hallani a hangszereseket.) Természetesen egy ilyes erőteljes megszólaláshoz a legjobban a harsonás, kürtös harsogás, az Introitus; a pulzáló Dies Irae; a Kyrie sűrű, tizenhatodos mozgása illett.

Keller András vezetésével a Concerto Budapest látványosan nő fel a két legjobb magyar zenekar mellé, s azokéval immár összemérhető a teljesítménye (holott kezdetben joggal érték bírálatok). Ezen a gyászzenékre kihegyezett estén egyértelművé váltak a zenekar erősségei: nem az egyes szólisták perfekciója az eszmény, hanem a tökéletes hatás és összehatás, a lenyűgöző hangzáskép, a zene drámai eseményeinek megragadása. És ezért kerülhetett ez a tematikailag csak látszólag hasonló három mű egymás mellé: a halálról mondtak el valamit: más és más eszközökkel ugyan, de drámai szerkezetet mímelve.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek