Kell ahhoz némi írói bátorság, rendezői ambíció és kurázsi, hogy valaki Makk Károly remekműve, a Szerelem után színre vigye Déry Tibor ’56 utáni börtönéveinek drámai krónikáját. Réczei Tamás pontosan ezt teszi a kecskeméti Kelemen László Kamaraszínházban: korabeli dokumentumokra, főképp Déry levelezésére, kihallgatási jegyzőkönyvekre alapozott „színpadi fantáziát” mutat be az író forradalom utáni hányattatásairól, börtönbeli sorsáról, s mindarról a gyötrelmes történéssorról, amit A befejezetlen mondat, a Felelet, az Ítélet nincs és más nagy művek szerzőjének kényszerűen el kellett szenvednie 1957. április 20-i letartóztatásától, kilencévnyi elítélésétől a korai, 1960-as amnesztiáig. 

Déryt, mint közismert, az 1956 utáni megtorlás idején, az úgynevezett „nagy íróperben” ítélték súlyos börtönbüntetésre, Zelk Zoltánnal, Háy Gyulával, Tardos Tiborral együtt. A vád: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérletben való részvétel, illetve annak vezetése. De sokan mások is börtönbe kerültek ekkoriban az írótársadalomból, Eörsi István például nyolc évet kapott, Gáli Józsefet előbb halálra ítélték, majd a nemzetközi tiltakozás hatására büntetését tizenöt év fegyházra változtatták. A lassan konszolidálódó kádári hatalom a Nagy Imre-per előtt afféle felkészítésnek, elrettentő előjátéknak szánta a legismertebb, a forradalomban legexponáltabb szerepet vállalt kommunista írók elleni (koncepciós) eljárást. A cél természetesen az értelmiség megfélemlítése volt, a szellemi élet jeleseinek gerincroppantása. Már javában folytak a per előkészületei, mikor a magyar írótársadalomból ’57 őszén több mint kétszázan írták alá azt a tiltakozó memorandumot, amelyben hűségesküt fogadva az új hatalomnak, felemelték szavukat az ellen, hogy az ENSZ napirendre tűzze a „magyar kérdést”. Egykorú beszámolók szerint ez volt az ára annak, hogy nem lesz íróper, s ha mégis, akkor nem lesznek elrettentő ítéletek. 

Réczei Tamás előadása épp csak a politikai kontextus ismeretéhez szükséges legalapvetőbb információkat szövi bele a fikciós dokumentumjátékba, felkészítendő az ifjabb nézőket is a történelmi leckére. Például mikor a nagybeteg írót a beszélőn meglátogató fiatal feleség, Böbe a férje fülébe súgja, hogy Molotovot leváltották, hősünk már tudhatja, újabb fordulat következik a „kinti” politikában. Közben látjuk a sivár és nyomasztó börtönnapokat, Déry kihallgatásának, megtörésének stációit, a kedélyes vallató tiszt beugrató trükkjeit, vagy (természetesen vamzer) zárkatársa fontoskodásait, hogy valamilyen használható információhoz jusson, amit majd gondosan jelenthet megbízóinak. És megelevenednek a sűrű levélváltások az aggódó ifjú hitvessel, s a kilencvenhárom éves anyával, akit a lelki megpróbáltatásoktól megóvandó hosszadalmas külföldi filmforgatás meséjével hiteget sokáig Déry, s ehhez kivételesen a fegyházi adminisztráció is asszisztál. 

Az előadás a börtönrituálé koreográfiája szerint zajlik, kihallgatásokkal, beszélőkkel, levelek, dokumentumok felolvasásával, a fizikai szenvedés bemutatásával. Míg az előtér szűkös odújában a rácsok mögé zárt börtönnapok egyhangú történései peregnek, sokszor paralel módon a kinti eseményekkel, például az ágyhoz kötött anyának s környezetének színes epizódjaival, a háttér emelt színpadán a kor történelmi rekvizitumai elevenednek meg, mozgalmi dalok, versek, retróslágerek csendülnek fel, ironikus hangfekvésben, néha illusztratív módon, vagy a kor emblematikus politikusainak szólamai hangzanak föl, szatirikusan dokumentarista stílben. Réczei színjátéka a visszaemlékezések lírai sorát vegyíti tragikomikus, ironikus vagy komoran tragikus epizódokkal (akár nemrég bemutatott lírai-groteszk drámájának, a Vasárnapi gyerekeknek a színrevitelekor), egyszerre kínálva föl a nézőnek az azonosulás, a felülemelkedés, a mérlegelés, vagy a morális ítélkezés lehetőségét. Az alapvetően tragikusra hangolt sztorit, a nagybeteg Déry súlyos lelkiismereti küzdelmét, az akasztófa árnyékában vállalt kényszerű politikai kompromisszumait jótékonyan árnyalják a groteszk, szatirikus vagy humoros mozzanatok; az anya (Réti Erika) szeretetteljes, rigolyás rámenőssége, a kihallgató főkapitány (Szikszai Rémusz) fanyar cinizmusa, Böbe (Téby Zita) egészséges, megtörni sosem akaró életszeretete, rajongása férje iránt, zárkatársa, Sebi (Szokolai Péter) rusztikus egykedvűsége. 

Kőszegi Ákos Déryje drámaian súlyos figura: nemcsak a szenzibilis, enyhén neurotikus személyiség megtörésének pszichológiai folyamatát mutatja be plasztikusan, hanem bevezet az alkotás lélektanába, a börtöncellájában a G. A. úr X-ben-t író szerző fájdalmas dilemmáiba; a zsigeri félelem, a kiszolgáltatottság pokoli bugyraiba. Számos felidézett részlet e regényből is szervesen beépül az előadásba. Rávilágítva egyúttal arra is, hogy az epikus betétek (levelek vagy regényrészletek) milyen dramaturgiai csapdákat jelentenek a színre vivőknek: a mégoly izgalmas epika is csökkentheti a színpadi cselekvések drámai erejét. Kőszegi Déryje vívódik, gyötrődik, reménykedik, s magába zuhantan küzd önmagával, hisz részben politikai, morális döntéseitől függ sorsa, élete vagy halála. Az ’56-os tetteit megtagadó nyilatkozat aláírása Dérynek, tudjuk, élete végéig lelkiismereti konfliktust okozott. Ám nem feledhetjük: a forradalom első évfordulójára időzített íróperrel párhuzamosan, titokban már gőzerővel zajlott a Nagy Imre-per előkészítése, s feltartóztathatatlanul folytak a letartóztatások, kivégzések. 

Az előadás nem mond erkölcsi bírálatot Déry tetteiről, az ítélkezést, bölcsen, a nézőre bízza. Ám modellszerűen mutat fel egy különleges emberi élethelyzetet, ami sokak megélt sorsdrámája lehetett anno, s lehet bármikor, ha a hatalmi önkény efféle választások elé állítja a kiszolgáltatottakat. Réczei nem élezi ki végletesen a drámát (ami némiképp a játék feszültségét is csökkenti), talán azért sem, mert nem akart túlságosan elrugaszkodni az eredeti dokumentumoktól, ezért inkább a történéssor szatirikus vonulatát erősítette. Mikor a játék vége felé feltűnik az írók magánügyeit is szorosan kezében tartó kultúrpolitikus, Aczél György elrajzolt alakja, már történelmi panoptikumban járunk, ahol a sorsdrámák feloldódhatnak a gyógyító nevetésben. 

„Hamar elérte őt is Aczél barátsága, és Déry ezt – részben hőn szeretett feleségének hatására – visszautasíthatatlan adományként fogadta el” – írta róla Eörsi István Az elfojtás és elfojtása című tanulmányában, 1990-ben. Az előadás, a sorsjátékon túl, élvezetesen vezeti be nézőit a történelem kulisszái mögé.