Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A GYÁSZ ARCAI

Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus estje
2013. nov. 10.
Csodálatos műsort állított össze Vashegyi György a Halottak Napja jegyében a Müpában Memento mori címmel megrendezett október 29-i hangversenyéhez. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Az est első felében a 17. század nagy mestereinek, Johann Christoph Bachnak, Purcellnek és Schütznek a művei hangzottak fel, a szünet után pedig a 19. század második feléből hallottuk Brahms, illetve Fauré egy-egy remekét. Miután a 17. századi kompozíciók is igen különböző stílusokat képviseltek, a koncert igen sokszínűen, ám mindvégig elmélyült komolysággal festett képet a gyász lehetséges zenei megközelítéseinek gazdagságáról.

Vashegyi György
Vashegyi György

Az Orfeo Zenekar a legkülönbözőbb alakzatokban öltött testet ezen az estén, a puszta continuótól a kisebb szimfonikus zenekarig; mindenestre sajátos hangzó aurát kölcsönzött a koncertnek az, hogy hegedűk – egyetlen szólóhegedűtől (Paulik László) eltekintve – egyik formációban sem szerepeltek; annál több mélyhegedű, illetve fúvós hangszer.

Johann Christoph Bach vokális concertója, a Mit Weinen hebt sichs an rövid, de különleges darab: a berlini Singakademieben őrzött, majd a II. világháború után Kijevbe hurcolt kézirata csak néhány évtizede vált ismertté. A continuóval kísért négyszólamú kórus szövete homofon, egyszerű; ritmusa látszólag mechanikusan követi a versforma lüktetését, ám szöveg- és harmóniai érzékenysége, kifejezőereje méltó a Bach-család legjelentősebb 17. századi tagjához. A szokatlanul nagy, 40 körüli létszámban felálló Purcell Kórusról megállapíthattuk, hogy hangzása ebben az összeállításban is impozáns gazdagságú, miközben hajlékonyságban, az artikuláció és a kifejezés finomságában nem marad el kamara-méretű önmagától.

Henry Purcell II. Mária királynő halálára írt gyászzenéje a halotti szertartás céljára készült, és annak különböző mozzanatait kísérő hangszeres tételeket is magában foglal. Vashegyi György sikerrel mutatta meg a mű monumentális purcelli egyszerűségét; a hangszeres tételekben pedig egzotikus hangzási szépséggel, kristálytisztán szólalt meg a trombitából, három harsonából és szerpentből álló különleges hangszeregyüttes. Utóbbit Szentpáli Roland szólaltatta meg általam eddig nem hallott tökéllyel.

A Schütz Musikalische Exequien című gyászszertartás-zenéjéből előadott két hosszú részlet jelentette a kórus igazi erőpróbáját a hangverseny folyamán; különösen igaz ez a második, kétkórusos zárótételre. S a kórus itt is láttató erejű volt, differenciált és hajlékony eszközként szolgált Vashegyi György számára, aki a darab számtalan részletszépségének megmutatásán túl a schützi zene fehér izzású, eksztatikus pillanatait is láttató erővel formálta meg. A kisegyüttesek tucatnyi énekszólistája közül néhányan a legfiatalabb generációhoz tartoztak, néhányan itt mutatkoztak be szólistaként, legalábbis az én számomra. Közülük elsősorban Mészáros Péter tetszett ígéretesnek, mind szólói, mind pedig a Kálmán Lászlóval énekelt, remekül formált és összecsiszolt duett-szakaszok alapján.

Purcell Kórus
Purcell Kórus

A második rész Brahms-kompozícióval, az op. 13-as Begräbnisgesang című kórusművel kezdődött. Brahms nagyon is logikusan szerepelt mintegy közvetítőként a gondosan felépített műsorban, hiszen az ő Német Requiemje sok tekintetben támaszkodik a nagy schützi gyászopuszra, Brahms műve viszont éppen Faurénak sugallt alapvető szerkesztési megoldásokat a koncertet záró Requiemjében.

A fúvósokkal és üstdobbal kísért Brahms-motetta elmélyültsége és sötéten parázsló színvilága után lenyűgöző dramaturgiai fordulattal következett a Fauré-Requiem, a zeneirodalom legderűsebb gyászmiséje, Saint-Saëns szavaival: „a halál bölcsődala”. Az előadott korai változatból – egyetlen szólista kivételével – hiányoznak ugyan a hegedűk (miközben ezúttal a mélyhegedűk és a gordonkák osztódnak két-két szólamra), a hangzás azonban ettől sem válik sötétté vagy komorrá, sőt inkább éterinek mondható. Hozzájárul ehhez a harmóniák sokszor egészen szokatlan, mintegy festői használata és a zenekar viszonylag kis mérete. A Szutrély Katalin megkapó szólójával előadott, centrális helyzetű Pie Jesu tétel példázza a legjobban, hogy a harmóniák és a zenekari színek milyen bensőségessé képesek tenni ezt a művet, amely funkciójában inkább a megnyugvást és megbékélést hozó imához, mintsem fájdalmas feljajduláshoz hasonlítható. Személyessége pedig a liturgikus funkció szigorúságát is elfedi. Van valami álomszerű és felszabadító is ebben a teljesen egyedülálló requiemben – s világi asszociációk is felbukkannak, például a Blazsó Domonkos által szépen és meggyőző erővel énekelt, helyenként operai karakterő Libera me tételben, vagy a záró In Paradisum mély pizzicatóiban, amelyeknek a karaktere az örök nyugalom mellett akár szerelmi álmodozást is felidézhet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek