Fekete-fehérben iPhone-t látni technológia- és médiaínyenceknek való igazi csemege, s ha még ehhez hozzátesszük, hogy a film 16 mm-es celluloidra forgott, akkor egyértelmű, hogy minden hipszternek a moziban a helye. Ráadásul itt nem öncélú esztétikai játékról van szó, ugyanis ezúttal az amerikai függetlenfilmes Noah Baumbach olyan formanyelvet választott, amely önmagában képes átélhetővé tenni az ábrázolt történet velejét. És ez az, amitől egy film képes kiemelkedni az átlagból, és ami a mozikba kerülő munkák elsöprő többségéből hiányzik – no és amiért ez a film egyáltalán nem csak retro-őrülteknek szól.

A napjainkban játszódó történet egy 27 (majd 28) éves wannabe táncos lány nagyjából egy évét három szálon követi végig: megfigyelhetjük a testi-lelki barátnővel való viszony alakulását, a New York-i lakáskérdés különböző vetületeit és a táncoskarrier Franceshez illően idétlenül botladozó hullámvölgyeit. Ez így még csak egy tipikus és számtalanszor látott indie film lenne, azonban a Frances Ha végre ki tud törni a műfajra jellemző individualizálásból, a szenvelgő ténfergők klisészerű ábrázolásából, amely egyébként a rendező korábbi filmjeit is legtöbbször jellemezte. Itt ugyanis a különc figurák képesek egy egész generáció életérzését és világállapotát megjeleníteni.

A hagyományos társadalmi szerepeket és a robotoló nyolctól ötig munkát félig elvből, félig pedig lehetőség híján elvető figurák – bármennyire ellentmondásosan hangozzék is – felszabadult elkeseredettséggel hajszolják a magabiztosságot és a különlegességet. Vagy legalább annak látszatát. A bakelitlemezek, régi fényképezőgépek és antikvár könyvek iránti erőltetett rajongásból kinövő vintage-image az éltető eleme a Francest körülvevő barátoknak, lakótársaknak és kollégáknak. Ugyanakkor minden pillanatban érezzük, hogy ez már nem a hatvanas-hetvenes évek New Yorkja, ahol menő volt lepattant/elszállt underground művészléleknek lenni, a választott „alternatív” ízlés és életstílus legalább annyira nyűg a szereplőknek ebben a karriert és sikerességet istenítő miliőben. Francesék világán a vidámság és a kúlság ellenére átüt, hogy valójában pózok, áltatások és banalitások hangzatos tálalásának bizonytalan lábakon álló konstrukciójával állunk szemben. A filmbeli párbeszédeket hallgatva újra rádöbbenhetünk arra, hogy az angol nyelv mennyire alkalmas semmiségek és tartalom nélküli megállapítások látványos megfogalmazására.

Félreértés ne essék, a Frances Ha nem moralizáló mese a világ ilyetén állapotáról, hanem egy sodró lendületű, magával ragadó, sokszor vicces, néha elgondolkodtató, néha meg finoman szívfájdító történet. És ez nagyban köszönhető annak, hogy a film szíve – minden értelemben – Frances rendkívül komplex, gazdag és árnyalt figurája, illetve az ezt elképesztően megjeleníteni képes Greta Gerwig. Az előző filmje (Greenberg, 2010) óta a rendező élettársává és múzsájává lett, a jelen mozi esetében pedig teljes értékű alkotótársává vált színésznő (a forgatókönyv írásában is részt vett) ugyanis valami lenyűgözőt produkál a vásznon.

Az átlagnál magasabb alkatú, enyhén darabos mozgású Gerwig, illetve hát Frances – erre minden ilyen irányú előképzettség nélkül már az első bemelegítő gyakorlatokat nézve rájövünk – nem jó táncos. Ez azonban nem szegi kedvét, és kitartóan próbálkozik egy kis társulatnál, ahol azonban évek óta nem jutott tovább a beugró/gyakornok kategórián. Itt azonban nem a szakmai kudarc megéneklésével állunk szemben, ugyanis Frances-Greta (színésznő és szerep számomra elválaszthatatlanul összenőtt) hihetetlen vidámsággal, játékossággal és lendülettel, valamint mindezek látszatának megőrzéséhez szükséges energiával rendelkezik. És ebben az sem zavarja, hogy saját enyhén esetlen testalkatának, a felszabadultságnak és az erre való törekvésnek a kombinációja sok esetben kínosan idétlenné teszik. Gerwig játéka attól különleges, hogy mozgása és testtartása ezt a komplex lelkiállapotot nem csak tánc, hanem utcán futás, evés vagy cigizés közben is minden pillanatban kifejezi. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy mindemellett képes azt is éreztetni velünk, hogy Frances tudatában van mindennek, hogy időnként kívülről is látja önmagát, akkor egyértelmű, hogy az utóbbi idők egyik legnagyobb alakításával állunk szemben.

Baumbach érdeme pedig az, hogy nem csak hagyja Gerwiget érvényesülni, hanem képes a karakter szeleburdiságát, játékosságát és kiszolgáltatottságát a film szinte minden jelenetére átvinni. A legjobb példa erre a filmvégi előadás, amelyben a Frances által betanított, és nála sokkal jobban táncoló fiatalok koreográfiája minden gesztusában magában hordozza Frances suta mozdulatainak az emlékét. A lakások és postacímeik által fejezetekre tagolt mozi szórakoztat és megérint, felszabadít és magunkba fordít. A Frances Ha nem tökéletes alkotás, de a sokszor klisékbe merevedő amerikai független film világában üdítő kivétel. És a legvégén Francesre jellemzően bolondos módon még az is kiderül, hogy miért Ha.