Thomas Hudetz, a térképen is alig található kistelepülés vasútállomásának egy főnyi személyzete pillanatnyi figyelmetlenség – magánesemény: váratlanul, munkaidőben kapott-adott csók – következtében, a másodpercnyit elkésett váltóállítással tömegszerencsétlenséget idéz elő. Bűnösnek érzi-e magát a kisember vasutas, az örök szolgálattevő? Miként reagál a közmegbecsülésnek örvendő, de elhúzódó magánéleti válsága miatt ki is gúnyolt („impotens”) állomásfőnök be sem bizonyítható mulasztására közvetlen környezete? Akad-e tanú vagy hamis tanú Hudetz mellett vagy ellen? 

Ha A végítélet napja a cím, a végzet felé kell zuhannia az eseménysornak, a megsemmisülésbe taszítania a bűnét bűnnel tetéző főszereplőt. Keresztes Tamás viaszfehér arcú Hudetze már éltében is holt. Vakfegyelemtől és boldogtalanságtól kiüresedett énjének teljes iránytalanságát az emeltyűk, karok, gombok, kulcsok precíz irányzásával, túlhevített-elakadó mozgássorainak ideges irányváltásaival leplezné. Mivel nem ura önmagának – saját életének uralása rég kicsúszott kezéből, vagy sosem volt önazonossága –, az állomáson a látszat ellenére sem jó főnök. Nincs beosztva a saját keze alá. Sorsa nem saját sors, tehát a fátum bármit beleírhat. 

Egy heccelődő bakfis alig őszinte csókját, a sietős-esztelen visszacsókolást (ráadásul leskelődő, tizenhárom évvel idősebb, kielégítetlensége miatt gyűlölködő felesége szeme láttára), a mulasztást, a másfél tucat halottat, s még ami ezután következik. Keresztes Hudetzének fizikai kifehérülése, arcán-testén átfutó remegése, panoptikumi megjelenése balladás sejtelmű lenyomat arról a figuráról, aki sokszoros halálokozás és egyszeri gyilkosság folytán jut torz, de végre kétségtelen személyiség-dimenziókhoz. Találkozik önmagával. A színész ebben a félig vizionárius tébolygásban roppant pontos felvételeket készít, rögzít a tudat-elmosódás pszichikai fázisairól, a magát és a világot végre valamelyest átpillantó, megértő, dadogó szavakba öntő, noha még a halála felé is csak botladozó eszközember felismeréseiről. A szétesettségből képződő összerendezettség, a megsemmisülés felé tartó mind tudatosabb, egyben látomásos bomlás mesterfokú színjátszással analizálja magát Keresztes ön- és közveszélyességet, valamint tehetetlenséget egyszerre éreztető alakításában, el-elfulladó artikulációjában.

A jelzett folyamat katalizálója a fiatal tizenéves Anna szerepében Pálmai Anna. Kevésbé kifinomult megoldásokkal – főleg a test csillámlásával és a koraérettség hamiskodásával – ő is hitelesíti a létezésből történő kiiktatódás fiziológiáját és lélektanát. A belátássá és bűntudattá nem, inkább tetszelgéssé és képzelgéssé érlelődő, önbüntető halálvágyat, mely felnőtt tekintetté homályosítja a kislányszemet. E két elvonatkoztatás-fokozat köré Bagossy László rendező ellenpontként vonta egy népszínjáték különböző elrajzoltságú, mégis realisztikus figuráit. 

A karakterstádiumok nem mindig találnak egymásra, billegtetik az előadás intenzitását. Kocsis Gergely láthatatlan szakadékokba révedő, csömörig, unásig tapasztalt Ügyésze, Fullajtár Andrea a hisztéria mögött fortyogó és szenvedő Hudetznéje, Elek Ferenc folyton jobb belátásra térve önsemmítő, pipogyán szókimondó Alfonsa, Rajkai Zoltán a hálátlannak tűnő, vaskos Csendőr-szerepet a megfoghatatlanság, titokzatosság felé lendítő gesztusai, továbbá a kitűnő Takátsy Péter a súlyosan sebesült Kohut fűtőt majdnem-túlvilági állapotában is evilágivá tevő alakközelítése – olyan, mintha önmaga szerencsétlenségének harsogó újsághíre lenne – az egyik, elvontabb oldalról támogatja Hudetz és Anna kisstílű és rémes drámáját. 

Ujlaki Dénes mint tenyeres-talpas, mindent azonnal megoldani vélő Vendéglőse, Jordán Adél a pletykásságot már-már a babonás rontás közegében káráló Leimgrubernéja és az egyként gondosan – a konvenciókban is az eredetit keresve – dolgozó Ötvös András (az ököl alakúnak nevezhető Ferdinand mészáros), Kiss Eszter (a szerelmi szálat is gombolyítani próbáló Leni pincérnő), Bán János (a „nép”, Favágóként megtestesülve), Vajdai Vilmos (a blazírt Ügynök), Tasnádi Bence (a sürgefürge Nyomozó) a másik, egyszerűbb-rusztikusabb oldalról kerülgetik előbb rajongásuk és örvendezésük, kevéssel utóbb bosszúálló indulatuk és dühük célszemélyét, az állomásfőnököt.

Magas, metsző horizont? Végül Bagossy László rendezése odáig nem nő fel. A látvány nem is kínál horizontot. Bagossy Levente a világítási effekteket elnyelő, kilúgozó fekete körterem-építményébe – lehet az akármely élet-állomás – minden belefér, bár semminek sincs alkalmatos helye. A kupola helyébe vágott nyíláson hol a kerek várócsarnoki óra, hol a telihold kandikál be. Éjszakai tónusú az interpretáció, melybe Ignjatovic Kristina egyszerű jelmezei is a lehető legkevesebb színt viszik, jelezve a morálját és ideáljait tekintve kifakult közösség sokféle árnyalatú elfeketedését.

Thurzó Gábor (aki a Woyzecket is fordította) hosszú évtizedekkel ezelőtt időtálló magyar szövegtestet adott Ödön von Horváth darabjának. Mára egyetlen szó nincs a helyén: a beamter. „Én mindig kötelességtudó beamter voltam” – hajtogatja törvénytisztelő lojalitása, stupid fegyelme – és ártatlansága – bizonyságaként Hudetz. 1960, 1970 táján még elevenebben élt a szó eredeti jelentése, történetisége és szociológiája. Mára üres kifejezés. Nem könnyű helyettesíteni, hiszen az állomásfőnök nem beosztott, feladatkörét nem határolja pontosan a tisztviselő szó, s nem is hivatalnok. Ám a XXI. századi néző számára nem is beamter.

Nem lepne meg, ha az erős, de nem egyenletesen hatásos produkcióra készülve Bagossy Lászlónak eszébe jutott volna Pilinszky János Apokrif című nagyszerű verse (s nem azért, mert a színre is lépő Darvas Ferenc zeneszerző és mások mellett az egyik közreműködő neve: Pilinszki Edit). Hiszen abban is „a végítélet napja” a „Mert elhagyatnak akkor mindenek” idősávja, s itt a Katona József Színházban a kerek mennyezeti nyílás, e hatalmas szem az órával vagy a holddal szintén „mint tébolyult pupilla néma és / mint figyelő vadállat, oly nyugodt”. Bármiféle közvetlen irodalmiasság, azonnali áthallás nélkül állítható: amikor a néma pupilla ott érződik a jelenetek fölött, akkor a legjobb a színrevitel.