A Paradicsom-trilógia filmjeinek (kritikáinkat ld. itt, itt és itt – a szerk.) különlegessége, hogy a társadalomkritikus alkotások legnagyobb részével ellentétben nem az átlagosnál gazdagabbakat vagy a felső középosztályt állítja pellengérre – mint, mondjuk, az ugyancsak osztrák Michael Haneke. Ulrich Seidl munkáiban egy a nyugati civilizációban nagyon is átlagosnak tekinthető, úgynevezett alsó középosztálybeli család kerül a középpontba. Az afrikai szextúrán részt vevő anya, az eközben macskájára vigyázó szélsőségesen hitbuzgó nővére és az ugyanekkor fogyókúrás táborban szenvedő lánya egyszerű, sivár életükkel küszködő emberek.
Revizor: Miért éppen őket állítja negatív fénybe a trilógia?
Ulrich Seidl: Az igaz, hogy a filmjeim nem a felsőbb társadalmi rétegekről szólnak, de számomra éppen az a lényeg, hogy egy teljesen átlagos embertípusról van szó. Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezek a filmek nem negatívak, hanem valóságosak. Én mindig arra próbálok rámutatni, hogy mi található a felszín alatt, engem mindig az érdekel, hogy személyes betekintést nyújtsak a nézőknek azon emberek személyes és családi életébe, akiket ábrázolok. Természetesen ez mindig egyfajta kitekintést is jelent a társadalomra, ami ugyan a nézőnek lehet időnként kellemetlen, de reményeim szerint azért egyfajta felismerést is eredményezhet.
Amennyiben valóban csak negatív filmjeim lennének, nem lennének nézőim. Persze azt én is tudom, hogy a műveim nem bánnak kesztyűs kézzel a közönséggel, ehelyett arra kényszerítik őket, hogy saját magukba nézzenek, és rájöjjenek arra, hogy amit a szereplők közvetítenek, az nagyon közel áll a valósághoz és az igazsághoz. Ezeknek a filmeknek elsősorban nem a szórakoztatás a céljuk, hanem erre a belátásra próbálják rábírni az embereket.
R: Ezzel a felszín alá tekintéssel kapcsolatosan mondhatjuk-e azt, hogy mindez valamennyire arról szól, amit úgymond az osztrák néplélekkel kapcsolatosan gondolunk? Arról akar-e beszélni, amit a szintén osztrák Freud nyomán szokás gondolni, hogy a jólnevelt, jólszituált és békés külső alatt valójában súlyos traumák rejlenek?
US: A filmjeim nem Ausztriáról szólnak – néhányukat valóban ott forgattam, de azok nyugodtan foroghattak volna Svédországban, Németországban vagy éppen Franciaországban. Nyugati társadalmakat mutatok be. Az emberben tátongó űrről és sötétségről forgatok, és mindig próbálok behatolni a felszín alá. Ezen felül pedig az egyedüllét és a magány a másik fontos téma és tényező a filmjeimben.
R: Említette, hogy filmjei a valóságról szólnak, viszont egyes helyzetek a filmjeiben olyan szélsőségesre hangoltak, szinte már karikaturisztikusak, hogy előfordulhat, hogy a nézők elidegenednek tőle. Sok esetben mondhatjuk, hogy nálam nem ilyen extrém a helyzet, ezért nem vesszük magunkra a látottakat.
US: Én azt hiszem, hogy pont fordítva működnek a filmjeim. Szerintem ezek a művek hosszú távon, fenntartható módon hatnak, ugyanis az a cél, hogy a néző közben és utána is megtalálja saját magát a történetben, és rájöjjön, hogy ő igenis része ennek a társadalomnak. Rájöjjön, hogy ő is ismer egy cukrosnénit, vagy a lánya/rokona/barátja éppen fogyókúrás táborban van. Pontosan arról van szó, hogy ez nem illúzió! A fontos kérdés itt inkább az, hogy miért számítanak ilyen provokatívnak ezek a filmek, hogy miért döbbennek meg ennyire az emberek rajta. Azért, mert rájönnek, hogy ez mégis nagyon közel áll hozzájuk, ez az ő társadalmukra vonatkozik, ennek ők maguk is a részei. Hogy ennek ellenére miért vannak még mindig nézőim? Valószínűleg azért, mert valamit tudatosítanak a filmek bennük, legyen az akár felszabadító, akár felvilágosító dolog.
R: Közös pontként érzékelem a Paradicsom-trilógiában a magány mellett az érzelmek hiányát, hogy a szereplők azért menekülnek ezekbe a helyzetekbe, mert hiányoznak belőlük az érzelmek.
US: Nem értem, miről beszél, hiszen ezek a filmek érzelmekkel vannak tele, mindhárom film három nőről szól, akik folyamatosan tapasztalnak, érzékelnek, jelen van a boldogság, a csalódás, a harag, a lemondás. Ha a második filmről, a Hitről beszélünk, az egy olyan nőről szól, aki konkrétan beleszeret Jézusba, azt képzeli, hogy Krisztus az ő egyetlen szeretője. És ha megnézzük a történelmet, beláthatjuk, hogy évszázadokon keresztül ez része volt a valóságnak. Ez teljesen elképzelhető és valósághű gondolat, és még ennek a kapcsolatnak a testivé válása is elképzelhető.
R: Ha már szóba került a testiség kérdése: miért tartja fontosnak, hogy az imént kifejtett komplex problémakört a testiség nyers ábrázolásával kapcsolja össze?
US: Igen, minden filmemben ott a testiség. A nyers jelzőt nem értem teljesen, én ezt úgy értelmezem, hogy nem megszépített testeket mutatok be. Ezt azért teszem, mert küzdeni akarok a média által nap mint nap közvetített képpel. Itt egyfajta szépségdiktatúráról van szó, azonban valójában a testünk, a szépség az teljesen más, mint amit a reklámokban, a médiában látunk – pontosan az az én feladatom, hogy ezt a másfajta szépséget bemutassam. Ilyen értelemben ezek nem pszichológiai filmek: az a fontos, hogy jelen legyen a testiség, a testi közelség.
R: Ami engem megfogott a filmjeiben, hogy miközben realisztikusak, vannak olyan abszurd, szürreális momentumok, amik kissé kiszakadnak a film szövetéből. A Szerelem alcímű filmben a tengerparton átcigánykerekező fekete férfiak képe például ilyen varázslatos pillanat, ami kissé elemeli, esztétizálja az egész történetet.
US: Alapvetően játékfilmeket forgatok, és ehhez egyfajta vizuális mesélés szükséges, és ezen a téren olyan képeket szeretnék alkotni, amilyeneket még soha nem forgatott senki. És még egy nagyon fontos dolog: bár merítek a valóságból, de nem képezem azt le. Egyfajta tárgyilagos realitást próbálok nyújtani.