Demencia, avagy hülyülünk, butulunk, pusztulunk, veszünk. Mundruczó Kornél most sem hagyja, hogy a nehéz, kényelmetlen témával csak úgy, saját szakállunkra birkózzunk. Nyílt napot szervez nekünk és egyben saját magunkhoz is. Ismét itt egy tőle jól megszokott realista látlelet. Egy amolyan, a múzeumok éjszakáján szokásos, „járj be ritkán látogatható helyeket” körút, mundruczós védjegyekkel. Mindezt csak azért, hogy a végén mi se legyünk teljesen biztosak lelki épségünkben.
 Jelenetek az előadásból |
Kiürített épület, már csak a negyedik emeletén van pár utolsó mohikán. A málladozó csempés falak közt még néhány ápolt. Egy szintnyivel feljebb meg a függönnyel eltakarható zuhanyzó (díszlet: Ágh Márton) láttán csalhatatlanul a magyar egészségügy territóriumán belül érezhetjük magunkat. Ide, erre a már-már tehetségkutató revüre hajazó nyílt napra jön el Bartonek (Nagy Ervin), aki látszólag jól szórakozik, majd a műsor végeztével, mint az óriás, aki ráunt a törpék játékára, bejelenti, hogy karácsony után mindenkinek ki kell költöznie az épületből, ami már az év eleje óta amúgy is az ő tulajdona. Nagy Ervin kék zakójában elegáns, könnyed nagystílűséggel alakítja a mindent és mindenkit kilóra megvásároló, az elmúlt huszonhárom év magyar közállapotaiban a helyét igazán sosem találó vállalkozót. A fenséges, bár szánalmas és esetlen ficsúrt.
Persze az igazgató-főorvos, Dr. Szathmáry (Rába Roland) annak rendje és módja szerint tiltakozik, mert nemcsak a keze alatt világhírűvé vált intézetet és betegeit, hanem saját panamáinak, gyógyszerfüggőségének a végét is látja ebben. Próbálja menteni a menthetőt: EU-konformmá tenni az intézetet a váróterem és koedukált kórterem kialakításával, ezt a minden atomjában az enyészetnek indult helyet, hogy növelje a nívót; még a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatot is kifüggeszti gondosan az ismerős 70×50-es méretben. Szatmáry kerekded kopaszsága még inkább rájátszik arra, ami ebben a figurában ott van: az emberségből a lehető legtöbbet átmenekítve élni és túlélni, mindenáron. Segítőtársa, egyben az ex-szeretője Dóra nővér (Wéber Kata), aki nemcsak bennfentes, de Szatmáry orvoskamarai bélyegzőjét birtokolja. Alakja fásult, unott, de mindig áldozatra kész, önzetlen önmagát odaadás.
 Bánki Gergő és Tóth Orsi |
Például akkor, ha a régi szeretőjét, a zuhanyzóba hányni betérő Bartoneket orális örömökben részesítheti. Illetve csak részesítené, ha nem épp Bartonek kérésére a péniszén cisztaként betokosodott embriót vizsgálná, vagy épp nem a zuhanyzóba bejövő egyik ápoltnak, a Fogorvosnak (Katona László) hasmenéses hátsóját kellene lemosnia. Könnyes nevetés. Otthonos hétköznapjai egy pszichiátriai osztálynak, ahol olyan természetesen mozog Wéber Kata, hogy elmosódik az éles kontúr ápolt és ápoló közt. Mert talán nincs is éles kontúr. Csak békés szimbiózis mindaddig, amíg a rohamléptekben terjeszkedő üzletiesség ki nem kényszerít az efféle praktikus különbségtételeket.
Különösen akkor, ha az ápoltakról, hogy utcára tehessék őket, szempillantás alatt tesztekkel bizonyítani szükséges, hogy teljesen gyógyultak, ha alá kell íratni velük saját halálos ítéletükként az elbocsájtásukat lehetővé tevő szakorvosi igazolásokat. Mundruczó, önmagához híven nagy totálban, a színpad előtt legördülő függönyön dokumentál az eltakartról. Kivetített látlelet arról, amiben élünk.
 Monori Lili. Fotók: Ágh Márton. A képek forrása: Proton Színház |
A matematikus doktor Lukáccsal (Bánki Gergő) nehéz kibabrálni, mert ha a „melyik városban vagyunk épp” kérdésére nem is habozás nélkül felel, de azt azért pengeéles (!) logikával átlátja, hogy az aláírósdi a feje fölüli fedél elhordásáról szól. Oti nénitől (Tóth Orsi) zuhanyozása közben próbálják a kézjegyét kicsikarni az igazolásra, de benne, az egész lényével játszani képes alakításával, csak a szorongás, a megfélemlítettség nő elviselhetetlenségig. De a frusztráló megalázást lehet még fokozni. A Fogorvostól egy recept aláírásának hitetve, Sápi Mercédesztől (Monori Lili) házassági szerződésnek beállítva kérik a saját kezű szignót. Monori Lili, mint egy demens a demensben, önmaga vágyaitól feltüzesedve, és saját magával is elhitetve, hogy megkérték a kezét – a komikusan röhejes fokozhatatlan végletéig viszi el zseniális őszinteséggel a figurát. A „vedd már észre magad” abszurdjáig. Később az épületet utolsóként elhagyva inkább megáll, itt marad, hogy dermesztően valós monológja után a demens ország víziójáról altatógázzal ölje meg magát. A totalitás premier plánja most kamera nélkül, szabadon. Azért előtte gáztól elbódultan péniszén szúrja a vele közösülni akaró Szatmáryt (vagy épp Sági Mercédesz szűzcseppjeitől lesz teljesen véráztatottá a főorvos), mintegy kiváltva ezzel a Szatmáry demenssé avanzsálását, aztán mindahányan a kiköltözés helyett inkább karácsony esti bújócskába kezdenek.
A díszlet összecsukódva, karácsonyi fényárba öltöztetett homlokzatként búcsúzik, ahova Bartonek az ismét szeretőjévé előlépett Dórával tér vissza. Aki aztán – mindezt a homlokzatra vetítve látjuk – az épületben fellelt ápoltakat újra megalázó Bartoneket is, mint egy Thomas Mann-i Mario, kezelésben részesíti. Mert a Demencia szolidáris. Olyan közösségivé kovácsoló szolidaritás.
Mundruczó látlelete most nem a szokásos vérfagyasztóságával hat, mert a vér itt valami sajátos, fanyar abszurditással derít most életre. Az elbutulás 3D-s road show-jával szórakoztat. Ám e nevetés halálosan komoly, egy össznépi tünete a demenciának.