Miután pedig Veiszer Alinda a negyvenfős publikumtól megkérdezte, hogy kinek mi jut először eszébe Szőcs Géza neve hallatán és a közönség – egy ember kivételével – azt mondta, hogy nem a politikus, hanem a költő, ez a többséget nem zavarta, kivéve talán a műsorvezetőt, aki rögtön kétkedésének adott hangot, látva az eredményt. Majd megjegyezte, hogy mivel amúgy is kevesen gyűltünk össze, cserébe az est végén lehet kérdezni. 

A beszélgetésnek nyilván nem volt laza, vidám, pozitív vagy felhőtlen hangulata, inkább ünnepi, emelkedett, merengő. Távolságtartó és feszült is volt, ugyanakkor sokszor kínálkozott alkalom nevetni is. És a poénokat (az érezhető folyamatos távolságtartás miatt talán némiképp meglepő módon) főleg Szőcs szolgáltatta, aki egyébként egy malajziai és egy indiai út közt volt (mint hangsúlyozta egyik sem magánjellegű turistáskodás, például most először meghívták a Költők Világkongresszusára. „Eddig nem hívtak” – tette hozzá talán szomorúsággal, talán sértettséggel is a hangjában). Jellemző humoros pillanat volt, ha nem is fetrengtünk a nevetéstől, mikor Veiszer a közönség létszámát méregető, kissé suta mondatához Szőcs hozzáfűzte, hogy az időpontot éppen az utazások miatt meg kellett variálni, és talán az eredeti időpontban tömegek lesznek majd itt.

Ahogy a sorozat beharangozója fogalmaz: „A kortárs magyar irodalom – valamilyen szempontból „renitens”, szabálytalan, mégis ma már megkerülhetetlen –szerzői köré épülő, havonta jelentkező tematikus sorozat az írók által meghívott meglepetésvendégek, állandó szereplők, s a társművészetek (zene, vetítés, színpadi jelenet stb.) folyamatos bevonásával hozza közelebb a legjobb magyar írókat az olvasókhoz. Ismétlődő elemek és estről estre változó, egyedi megoldások, rögtönzések, kreatív ötletek sorával bizonyítva, hogy egy kortárs irodalmi est igenis lehet egyszerre igényesen színvonalas és szórakoztatóan közönségbarát.” És a vállalást sikerült tartani: tényleg igényes, szórakoztató volt és közönségbarát, de például, amikor Veiszer arról faggatta, miért nem hívott az életét valamilyen szempontból meghatározó embert, akkor előbb Szőcs Géza kifejtette, hogy akiket hívhatna azok vagy meghaltak, vagy külföldön élnek. Majd arról kezdett beszélni, hogy Romániában miért törölték el már az ő gyerekkorában az oroszt mint kötelező nyelvet, és mennyire hálás az osztálytársa anyukájának, Bereczkinének, hogy amikor idegen nyelvet választhattak, a nő közbenjárására franciát is lehetett, aminek következtében Szőcs francia műveltségre tett szert.

Így aztán el is kezdődött maga az este, ahol Veiszer végigkísérte őt élete múzeumában. Hangsúlyosan nem érintve a politikát így jutottunk el Bereczkinétől és egy félresikerült szánkózástól, minek hatására megtanult oroszul, az egyetlen szamizdatként megjelenő, kilenc szám után betiltott, többek közt Szőcs Géza által szerkesztett Ellenpontok című újságon át a levegőtlen nyolcvanas évekig, a „nagy kollektív társasjátékon”, vagyis a besúgáson keresztül az édesapjáig. Majd az egész életút bejárása után vissza Kolozsvárra, az amúgy folyamatosan jelen lévő „pátriához”. Illetve a jövőhöz, Szőcs Petrához, aki a költő lánya és (más hivatásai mellett) szintén költő.

A beszélgetést hol egy-egy vers szavalata (Kautzky Armand), hol egy-egy versmegzenésítés (Selmeczi György) szakította meg, sőt egy ponton váratlanul maga a szerző kapott kedvet felolvasáshoz. Illetve egyáltalán nem szakította meg a beszélgetést semmi, teljesen egységes volt, önazonos az egész est. A versekből ugyanaz a szorongással vegyített játékosság áradt, mint Szőcs válaszaiból, a költő versei és válaszai ugyanarról tanúskodtak: együtt volt a humor, a mesélőkedv, a műveltség és kreativitás, de a talán morális büszkeségből következő megnyílni képtelenség is, és az éppen ebből fakadó erő, feszültség, nevezzük akárhogy, ami ezt a művészetet, és ezt az embert érdekessé teszik. Ott volt Selmeczi György oroszosan keserű-fekete dallamaiban, amúgy bravúros dalaiban, és ott volt Kautzky Armand feltartott mutatóujjában, amúgy természetesen profi előadásában. Nehezen lehet elfelejteni ezt az erőt.

„Egy novemberi éjszakán, házkutatástól tartva, a / folyóba dobtam egy magnószalagot. A te hangod / volt rajta; hiszen tudod, melyik szalag lehetett / ez. //Azontúl még jóideig, valahányszor átmentem azon /a Szamos-hídon, mindig téged hallottalak a vízből.” (Kolozsvári horror) Vagy máshol: 

„Atyánk, mirajtunk minden pillanatban / a pusztulás fogsora összecsattan / de folyton-folyvást föltámasztva minket / összegombolod rajtunk újra s újra / életünket, mint meleg, piros inget – //” (Esti ima) 

Habár nem beszéltünk róla, mint ahogy Kolozsvár, a politika is ott figyelt az esten, mint egy III/3-as ügynök. És nem csak a diktatúra miatt, amiről Szőcs többek közt úgy fogalmazott, hogy ellentétben vele „a ravaszabbak azt mondják, hogy hittek a rendszer kollapszisában”, vagy annak kapcsán, hogy mint ismeretes, kiderült: a költő apja saját fiáról is jelentett, de ennek okairól az érintettek azóta sem tudtak beszélni. Hanem Szőcs az utóbbi évekbeli politikai szerepvállalása okán is, amit Veiszer Alinda – egyébként néha nem szimpatikusan erőszakosan, másfelől meg persze szükségszerűen pimaszul – azért igyekezett kerülgetni. Az író végig tartotta magát ahhoz a kijelentéséhez, amely talán emigrációja kapcsán hangzott el: „nem ásom alá életemnek tényeit utólagos okoskodással”.

 

A legközelebb Szőcs akkor jutott valamiféle értékeléshez vagy válaszhoz, mármint ami a saját politikusi teljesítményét firtatta, amikor álnéven megjelent kötetéből olvasott fel egy mesét. A mesében Sziveri János kérdezgeti az elbeszélőt, akinek egyik válasza: „Én már túl vagyok azon, hogy bántanak, vagy sem.”

Az est végén, mikor megyek haza, az zakatol a fejemben, hogy „Az indiánok nem hagynak cserben minket. / Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket.” Lengyel Balázs azt írta 1988-ban: Szőcs Géza verseit aránylag nehéz megérteni, de könnyű olvasni. Mára ez a mondat akkor is igaz, ha a „verseit” szót kihúzzuk.