Hamar Zsolt. Fotó: pfz.hu

A hangszerek királynője, vagy másképpen a hangszerek királya, az orgona több mint egy évezrede a keresztény szakralitás, a szent szertartások és a vallásos devóció kifejezőjeként tölti be emelkedett hivatását. Evidens módon eme felfohászkodó, nemes szerepről beszélt a pécsi Bazilikában az ORGONApont sorozat első hangversenyén a székesegyház rokonszenves áldozára és szintúgy a Szent Cecília Egyesület budapesti vezetője is, s mégis az orgona a látszat, azaz a korszakos kultúrtörténeti eljegyzettség dacára sincs oly távol a színház világától, mint azt elsőre gondolnánk. Részint mivel a pogány antikvitás felettébb világias, cirkuszi és egyéb szórakozásainak kísérőhangszereként tekintett az orgonára, s részint mert a terjedelmes instrumentum imitatív, szorosan véve is szín-játszó hangszer, amelynek leglényegében fekszik a teatralitás. Így hát, noha a koncerten nem történt utalás a kurrens színházi találkozóra, az est akarva-akaratlanul is összerímelt az éppen megkezdődő profán seregszemlével.

Francis Poulenc

Annál is inkább így volt, hiszen a frissen felújított és kibővített grandiózus orgonán két, a színháziasságtól cseppet sem idegenkedő francia zeneszerző: Francis Poulenc és Camille Saint-Säens darabjai csendültek fel. Elsőként a Hatok legifjabbikának orgonára, vonószenekarra és üstdobokra írott, 1938-as G-moll concertója került a pécsi istenháza népes hallgatósága elé. Közörömre, lévén Poulenc (akinek elegáns és ötletgazdag művészete hazánkban megmagyarázhatatlan módon nem képes általános elismertségre vergődni) e szerzeményében is jól elegyítette az olykor már szinte frivol könnyedséget és az elővezetett témák elmélyült kidolgozását. S habár a letaglózó erejű szólóhangszer néha jól érzékelhetően elszabadult a tehetséges, manuális készséggel jócskán megáldott Szamosi Szabolcs uralma alól, s esetenként a teljes zenekari összjátékot is maga alá gyűrte, azért a merőben vegyes hangvételű mű kellemesen érvényesült a megszentelt térben.

Camille Saint-Säens

A Poulenc-darab zenei janzenizmusa után, a szünet nélküli hangverseny második számaként Saint-Säens III. (c-moll) szimfóniája (1886), vagyis közkeletű nevén az Orgonaszimfónia következett. Ebben a Liszt Ferenc halotti emlékének ajánlott műben azután valóságos diadalt ült a színházias bombaszt, alighanem mégis botorság lenne az egymásra halmozott fortissimók lélektelenségéről, hit nélküliségéről fecsegnünk. (Aminthogy például ki vonná kétségbe a dedikálás – reverendában sem feltétlenül szentéletű – elhalt címzettjének megindítóan mély vallásosságát.) Arról viszont szólnunk kell, hogy Hamar Zsolt remek, minden öntetszelgéstől ment’ és világos akaratú irányítója a Pannon Filharmonikusoknak, s hogy a lelkes, fegyelmezett összjátékú pécsi zenekar vitán felül az NB1 élmezőnyéhez tartozik. Az együttes és Szamosi Szabolcs versengő együttmunkálkodása is e műben érvényesült jobban, s ilyesformán a robusztus zárótételből élményt nyújtóan bontakozott ki a két, egymással összebékülő romantikus ismertetőjegy: a színi hatás bombasztja és a fennvalóhoz kapaszkodás fönsége.

Kapcsolódó cikkünk:
POSZT 2008