Vashegyi György

Ha az ember gyakorta hallgat 18. századi kantátákat, oratóriumokat, serenatákat, operákat, hajlamossá válhat azt hinni, hogy mindaz a történetkincs, mely a barokk szerzők fantáziáját mozgásban tartotta, néhány alapműből származik – vagy azokban foglaltatott össze. Olyanokra gondolok, mint Ovidiustól az Átváltozások, Plutarkhosztól a Párhuzamos életrajzok. Na jó, tegyük még melléjük Homérosztól az Odüsszeiát és az Iliászt, esetleg Tassótól A megszabadított Jeruzsálemet – de ennyi már valóban elég is egy vagy több életre, alkotónak, befogadónak egyaránt. Hogy miért épp most jut eszembe mindez? Mert Vashegyi György jóvoltából a budapesti koncertlátogató ismét találkozhatott a Szépség egy ritka vonzerejű megjelenési formájával – ezúttal Händel Acis és Galatea című serenatájában, mely természetesen Ovidiusra épül, az alapjául szolgáló történet a Metamorfózisok (Metamorphoses) Tizenharmadik könyvében lelhető fel. Igaz, ott még Acis és Galatea. Polyphemus a hexameterekben megírt (magyarul Devecseri Gábor tolmácsolásában olvasható) elbeszélő költemény címe, jelezvén, hogy a nagy tragikus szerelmi történetekben oly fontos harmadik személy (itt még nem bariton, mint később a romantikus operákban, hanem egyelőre basszus) sem elhanyagolható, hiszen a szerelmesek sorsát gonoszul befolyásolva ő idézi elő azt, aminek révén az ovidiusi gyűjteményben helyet kaphatnak: az átváltozást. (Emlékeztetőül: Polüphémosz – írjuk most már a nevét így, görögösen –, Poszeidón tengeristen fia máshonnan is régi ismerősünk. Ő az a küklopsz, akit a Trójából hazafelé tartó Odüsszeusz a 3. kalandban megvakít, hogy ezt követően társaival a juhok hasa alá rejtőzve kimenekülhessen az embereket faló, egyszemű óriás barlangjából. – Lám, valóban kell ide Homérosz is, nemcsak Ovidius…)

Baráth Emőke

Átváltozástól éppenséggel maga a Händel-mű sorsának alakulása sem volt mentes. Ahogy a koncert műsorlapján a közönségét mindig tudományos gonddal tájékoztató Vashegyi György összefoglalja, a zeneszerző először 23 évesen, 1708-ban, Nápolyban alkotott meg egy serenatát Aci, Galatea e Polifemo címmel. Tíz esztendő múltán, immár Angliában újból feldolgozta a történetet: ekkor viszont – Cannonsban, Chandos hercegének udvarában – angol nyelvű kisoperát írt. Vashegyi külön hangsúlyozza, hogy a saját dallamait előszeretettel reciklizáló zeneszerző ez esetben meglepő módon tartózkodott az önismétléstől: a korábbi olasz és a későbbi angol nyelvű darab között nincs zenei átfedés. Találkozott viszont a két mű anyaga egy 1732-ben, Londonban bemutatott serenata kottalapjain. Kétnyelvű kompozíció született ekkor, melyet az egyik tételben angolul, a másikban olaszul énekelnek. Tudott e darabról a szakirodalom, de modern kiadása egészen tavalyig nem létezett. Most, hogy ez is megjelent, Vashegyi György az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus élén, előadói műhelyének néhány állandó szólistájával bemutatta a különleges alkotást a Művészetek Palotája közönségének, az Oratóriumbérlet nyitóhangversenyén.

Bárány Péter

A karmester „egyvelegnek” nevezi a művet, utalván arra, hogy nemcsak a nápolyi serenata és a cannonsi masque zenéje keveredik benne, de még a Brockes-passióból is hallunk idézeteket. Szintén Vashegyi ismertetője idézi Winton Deant, aki azonban kevésbé udvarias: „művészileg szörnyszülött”-ként értékeli a több kompozícióból összegyúrt, kétnyelvű alkotást, melyet egyébként Händel valószínűleg a kalóz-előadásokra válaszul, azoktól való védekezésként formált ilyenné. A Händel-monográfusnak természetesen megvannak a maga stíluskritikai szempontjai, a koncertlátogató azonban (ha már szörnyszülöttről esett szó) nem holmi zenei küklopsznak érzi a kétnyelvű Acis and Galateát (HWV 49b), inkább üdítő és színes érdekességnek, mely, bár hosszú (három részes – szünetet az első rész után tartottak), mégis mindvégig üdít, nemesen szórakoztat és leköti a figyelmet.

Blazsó Domonkos

A szólistagárda két részre oszlott: a főszerepeket Bárány Péter (kontratenor – Acis), Baráth Emőke (szoprán – Galatea) és Blazsó Domonkos (basszus – Polifemo) énekelte, a cselekmény során felbukkanó, seregnyi apróbb mellékszerepben, ahogy az máskor is gyümölcsöző gyakorlat a Vashegyi-műhely produkcióiban, a Purcell Kórus átmenetileg szólistává előlépő kiválóságait hallhattuk. Baráth Emőke nem véletlenül lehetett a múlt évadbeli Scylla et Galucus-produkció csillaga, most is szuggesztív, átélt, hiteles alakítást nyújtott, kifogástalan ízléssel, kulturáltan, igényes vokalitással. Virtuózan és figurájához illőn erőteljes karakterizálással, izmos színészi ambíciókkal adta elő szólamát Blazsó Domonkos. Bárány Péter sem maradt adósunk a szorongatott helyzetű Acis zaklatott és kiszolgáltatott lényének érzékletes megjelenítésével, kontratenorja azonban ezúttal nélkülözte a szilárd belső magvat és a szükséges vivőerőt, olykor a kelleténél sápadtabban szólt, és az énekes – talán ezzel összefüggésben – az est során intonációs problémákkal is küszködött. A mellékszereplők sorából joggal emelhetem ki a vonzón lekerekített teljesítményt nyújtó Stefanik Márta (szoprán), a remek hangmatériát felvonultató és biztosan karakterizáló Gavodi Zoltán (kontratenor) és az ezúttal is személyes és szuggesztív Nagy Bernadett (mezzoszoprán) hozzájárulását – de Szappanos Edit (szoprán), Dévényi Judit (mezzoszoprán), és Ballabás Aliz (szoprán) szólóit is élvezet volt hallgatni. A legjelentősebb magyar kórusokban hagyományosan évtizedek óta sok szólistának is kitűnő énekes foglal helyet, jelentős karrierek indultak már énekkarból Molnár Andrástól Zádori Máriáig – nem kivétel a Purcell Kórus sem, amely méltón nyilvánvaló mintaképéhez, John Eliot Gardiner Monteverdi Kórusához, pompásan iskolázott, egyénileg is helytálló szólistahangok válogatottja. S hogy így van, annak bizonyítására remek alkalom egy ilyen produkció.

Vashegyi György változatosan és karaktergazdagon, plasztikus frazeálással, hiteles tempókarakterekkel és élénk hangsúlyokkal vezényelte a hosszú és megterhelő kompozíciót. Már a kritikám által többször említett ismertetőben is hangsúlyozta a karmester, hogy az Acis and Galatea Händel egyik legszínesebb zenekari hangszerelése – a tolmácsolás ennek megfelelően bővelkedett egyfelől a változatos tónusokban, másfelől a jobbnál jobb egyéni hangszeres teljesítményekben – ilyen volt többek közt Balogh Vera karcsú és könnyed fuvolaszólója: a tapsrendben a zenekarból ez részesült a közönség részéről a legnagyobb ovációban. Érték és különlegesség találkozott az Acis and Galatea előadásában: a jelentős művészi és közönségsikert aratott tolmácsolás méltán iratkozhat fel arra a listára, melyet Vashegyi György régizenei műhelyének közelmúltbeli produkciói közül többek közt az Hippolyte et Aricie, a Les deux Stabats-koncert vagy a már említett Scylla et Glaucus képvisel.