Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TIGRIS ÉS TÁRSAI

Itt van Japán! / Nemzeti Táncszínház
2013. okt. 4.
A 2009-ben indult, budapesti „butoh biennále”, az Itt van Japán! idei, negyedik napján egy bemutató és egy vendégjáték szerepelt a színpadi kínálatban. Batarita és Daiji Meguro kettőse, majd Ko Murobushi szólója a lélek animális oldalára vitte kirándulni népes közönségét. HALÁSZ TAMÁS KRITIKÁJA.
Azonnali üzenet
Azonnali üzenet
A Budapesti Japán Iskola Taiko-dobcsoportjának, az est „előzenekarának” produkciójára léphetett be a publikum a Nemzeti Táncszínházba: a programban feltüntetett gasztronómiai bemutató sajnos elmaradt, pedig egy hazai szusi-étterem számára nem sok, ennél magától értetődőbb promóciós helyszín kínálkozhat. A nézőtéren tarka tömeg, sokféle náció: egy – fiatal kora ellenére – bejáratódni látszó, budapesti kulturális fesztivál érdeklődő közönsége.
A fesztivált igazgató, gazdag kelet-ázsiai szakmai kapcsolatrendszerrel, sokrétű tapasztalattal rendelkező Batarita és Daiji Meguro Azonnali üzenet című kettőse lassú tempójú (hiszen butoh-fesztiválon vagyunk), a tágas térben is intim hangulatát őrző találkozás-darab.
Meguro a műfajteremtő nagymester, Tacumi Hidzsikata feleségének, Akikónak egykori tanítványa, az est második felében színre lépő Ko Murobushi társulatának volt tagja (2003 és 2010 közt). Saját társulatát, a Nude-ot 2004-ben hozta létre. Meguro honlapján másfél tucatnyi rövid videó: a táncos az Egyesült Államok ikonikus természeti és városi tájaiban tűnik fel: ágyékkötős teste párducként lopakszik, surran, vonul sziklák és felhőkarcolók tövében, sínen, aszfalton.
A táncos-koreográfus az Azonnali üzenetben is e figurát hozza. A nyitó képben Batarita és Meguro szíjakból-szalagokból, tenyérnyi anyagdarabokból készített aligjelmezben feszül egymásnak. A felvillanó első pillanatokban arcuk, ajkuk, homlokuk ér egymásnak. Mint két, egymásnak döntött szobor: tapadás, vonzás, a test önsúlyának nehezedése – a látvány csalóka, megtévesztő voltában eredeti. Testük egymáson nyugszik, mint amikor az egyik kidőlő fát a másik fogja meg. Ám itt mindkettő dől, tart, tapad. Az egymáson, hemperegve elmozduló, lassan moccanó testek újabb és újabb felületen érintkeznek, mielőtt leválnának egymásról. A szálkás izomzatú, vékony, nyúlánk férfi a bal oldalt veszi birtokba. Terrénumát fénynégyzet festi. A nő a jobb oldalon, körötte egy halványabb, azon belül egy erősebb, szabálytalan alakú fénykör. Meguro elhever, póza néma, nemes vadé. Batarita féltérden, haja borzas bogba összefogva. Kinéz a színről, animális hangokat hallat, csicsereg, sziszeg, röfög. A férfi fekvő alakjába nem nehéz a megpihenő faunt belelátni. A táncosnő mint egy társát csalogató, képességes hangutánzó madár kuporog a földön. 
Azonnali üzenet
Azonnali üzenet
A hosszú, fanyar, egyes pózokban klasszikus (nem csupán táncművészeti) ábrázolatokat megidéző jelenetből a táncospár egymáshoz közelítve lép ki. Nyeklő-nyakló testtel jutnak a szín mélyére. Két reflektor vetette, széles, keskeny fénypástban állnak: az előző kép mind erősödő, zakatolásból, kántálásból szőtt zenei szövetét most finom zongorajáték-remix váltja. A repetitív szilánkokban, rafináltan megtöbbszörözött taktus-töredékekben Satie zenéjére (Gymnopédies) ismerhetünk rá. A két test ingadozni kezd, lassan felvéve egymás ritmusát, hajladoznak az elképzelt szélben. Előre ejtett karjaik, előre bukó válluk nem látszik, csak a feszes pányvák övezte hátuk és lábaik. A térbe aztán átlós fénysáv vetül: a két, lassan összecsiszolódó test visszafordul, majd megindul az ösvényen. A fény finoman fogy, homállyá puhul, a két alak ismét egymás szoros közelségében. 
Az Azonnali üzenet finom, csendes eszközökkel egy fontos találkozás nehezen megragadható természetét, az egymás mellé rendelődést mutatja meg. Képeiben az ellenkezés különbözéssé csitul, majd alkalmazkodássá, összetartássá alakul. Két, messziről jött ember mutatja meg bennük a hétköznapi kis csoda, a szakrálissá emelkedő egymásra találás természetét. Ragacsos pátosz nélkül, olykor apró vigyort is arcunkra csalva.
Ko Murobushi mágikus tehetségének fénye vetült már a hazai közönségre: vendég volt ő az első és második fesztiválon is. A butoh-ra jellemző testi és szellemi időtlenség (lásd az első butoh-seregszemle alcímét: „Az életkor ereje”) az ő alakjában egyesül. Murobushi az eleven illusztrációja az irányzat fontos eszményének: a test holtig tanul és holtig kifejez. A butoh táncosai (és ez alapvetően összjapán specifikum) koruk előrehaladtával válnak mind érettebbé, kiteljesedettebbé, súlyosabbá. Testük nem elhasználódik, elöregszik, hanem – a szellemiek gyarapodásával és megtámogatásával – megerősödik, természetszerűleg tekintettel a fiziológiai tényezőkre (hiszen a halhatatlanság esetükben is csak látszat, bár annak meglehetősen intenzív). Aki 2009-ben látta a fesztivál színpadán az akkor nyolcvanon túl járó Tomiko Takai szólóját, tudja, mire gondolok.
Kripta
Kripta
"Próbáltam meghalni, ezért elkezdtem táncolni. Ma van a nap, hogy találkozom a tigrissel. Még az is lehet, hogy felfal. De azt sem bánom, ha közösülünk. Testemről csüngő húsfoszlányokkal ugrok bele a légüres térbe." – olvassuk Murobushi előadásának színlapján az alkotó szavait.
A táncos fénykörben jelenik meg előttünk a színpadon. Rajta kívül egy apró, fehér, eleinte csak a sötétben derengő halmon akad csak meg a nézői szem. A táncoson térdig érő, esetlen zakó, köldök fölé húzott nadrág. Meztelen mellkasa gyűrött, ráncos. Kopasz fején csillog a fény. Törődött öregembert látunk, akinek tagjait a kor, vagy/és különös hullámok keltette remegés járja át. Akit látunk, egyszerre esendő és hipnotikus, törődött és tekintélyt parancsoló. Murobushi finom, horkolásra emlékeztető hörgést kezd hallatni, hangja aztán fokozatosan erősödik ordító röhögéssé, az éles, mellbevágó hangot hirtelen lezuhanó sötétség vágja el. A metamorfózis első fokát a második követi. A takarásból, apró ágyékkötőben egy, az ifjú Meguro iménti jelenésén is bőven túltevő vad kúszik elénk. Egyszerűen hihetetlen, hogy ugyanazt az embert látjuk, aki az imént még totyakos öltönyében előttünk állt. A pompás, finom és intim fényben egy zsákmányának nesztelenül nyomában járó, nemes ragadozót látunk viszont. 
A hatvanhatodik évében járó Murobushi az előző képben bő fényben mutatta meg arcvonásait, míg teste esetlen öltözék alatt rejtezett. Fejét most leszegi, a fény eleinte csak a mellkasán, hátán, lábain jár. Huszonéves atléta-test előttünk. A táncos az emlegetett tigris lomha méltóságával a fehér halomhoz vonul. A finom fényben mozgó alak, mint éjellátó kameracsapdába besétáló nagymacska egy természetfilmben. Középre tart, tágas fénykörbe, magzati pózba húzódik, majd nyakszirtjére támaszkodva, széttárt karokkal emelkedik gyertya-pózba: alakjával – mely mintha nem is a színpad síkjáról törne a magasba, hanem a gravitációra fittyet hányva, fordított képen csüngene fölfelé a padlóról – sokáig nem tud betelni a szem. 
E képben néhány szó erejéig, japánul beszél is Murobushi – sajnos nem tudjuk meg, mit. Aztán ismét a kicsi halomhoz húzódik, arcát a fehér kupachoz közelíti, majd belétúr. Az anyagot (amely, ha jól érzékelem: só, vagy apró szemű rizs) hatalmas ívekben szórja szét, röppenő, hulló morzsái szikrázva csillannak meg a fényben. A szín szélein hangszórók: a kortalan tigris a jobb oldaliakhoz húzódik, felkapaszkodik rájuk, hozzájuk simul, majd a takarásba vonul. A szóló hangulatát eddig a varázslat, furcsaság, bűvölet határozta meg. Murobushi ezek mellé most pajzán varázslattal beemeli a humort. Tigrise egy csokor rózsával fogai közt vonul vissza a színre. „Zsákmányát” a fénykör közepére viszi, egy szálat a virágok közül szájába vesz, s a szín pereméről a mélybe vetülő, meleg reflektorfényben fürödve a tér pereméig kúszik. Felnéz és a rózsaszálat a színpad előtti mélységbe ejti. Mindehhez gyönyörű operaária szól, mely még bőven tart, mikor Murobushi-tigris elhagyja a színt, hogy Murobushi-emberként visszatérve, szerényen fogadja a vastapsot.
Kripta
Kripta
A pompás, természeti csodának minden további nélkül minősíthető táncos, aki mögött közel fél évszázados, kivételes nevektől ékes táncosi pálya áll, a Hidzsikata-eszme első számú örököseként, a butoh egyik legnagyobb élő képviselőjének számít. Kripta című szólója a butoh sokrétűségének, eleven voltának remek példája. A hangulatokat, tónusokat pazarul egymás mellé helyező, azokat szervítő Murobushi előadása úgy is kivételes erővel hatott rám, hogy vesztemre a legnagyobb tahó mellett sikerült ülnöm az előadás alatt, akivel valaha nézőtéren találkoztam. A mesterrel azonos korú, a produkciót stikában, a térdéről (szigorú tiltás dacára) amatőr kisgéppel végig fényképező, led-kijelzőjével villogó, több, előtte húzódó nézői sor hátát keresőfényével percenként vörösre festő szerzet – aki valamiféle fotós engedélyről, művész-voltáról hazudozott az őt legorombítóknak – sem volt képes arra, hogy a varázslatot alapjaiban rengesse meg. Igaz, az ember olykor lendülő péklapátról fantáziált, de a távoli generációk közt pusztán saját géniuszára támaszkodva ingázó átváltozóművész elsöprő erejű jelenléte, pompás technikai tudása és sugárzása feltehetően ennél drámaibb körülmények között is az ember tudatába képes égni egy, vagy több örökkévalóságra.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek