Tudjuk, hát hogyne tudnánk, hogy kezdetben volt egy regény is, Robert James Waller 1992-es bestsellere, amelyet milliók olvastak Amerikában és világszerte (ha hihetünk a szemünknek: éppen ötvenmillió példányról tudósít az internet). De azután jött az 1995-ös moziváltozat a producerként és rendezőként is feladatot vállaló Eastwooddal és Streeppel, aki a sokadik Oscar-jelölését kapta az iowai farmról elvágyódó olasz feleség megformálásáért – s innentől A szív hídjai (azaz a Madison megye hídjai) elsősorban ezt a remek, érzelmességében is tartásos filmet jelenti mindannyiunk számára.

Udvaros Dorottya és László Zsolt

Zöldi Gergely immár rutinos színpadi adaptálóként nyúlt e történethez, és sokadszor látott neki a nagyjából lehetetlen, de a gyakorlatban olykor mégis sikeresnek bizonyuló vállalkozáshoz: épkézláb, önálló, de a nézősereg kollektív filmélményét valamiképp mégis kamatoztató színművet életre hívni. Teljesítménye ezúttal is tiszteletet érdemel, ám a végeredmény mégis sérülékenynek látszik, s az ezt magyarázó okok az alkotói folyamat több pontján is elénk kínálják magukat. A leginkább kézre eső, s egyszersmind a legolcsóbb magyarázat az eredeti alapanyag gyengeségén veretné el a port velünk, mondván, hogy a családanya és a farmjára vetődő fotográfus párnapos liezonjából nem válhat hitelesen két sorsot mindhalálig, sőt a halálon túl is meghatározó életélmény, amelyet azután az elhunyt anya felnőtt gyermekei feljegyzésekből rekonstruálhatnának. Minthogy innen is, onnan is, a könyv és a film révén is milliós tömegek tudtak azonosulni ezzel a sztorival, ez a magyarázat önmagában aligha állja meg a helyét – s mégis nyomravezető. Mert ha a közönség általában bizalmat szavaz is e szívhez szóló történetnek, mintha az alkotók jelentős része részben kívülről, részben felülről tekintett volna A szív hídjaira.

Novák Eszter rendezése például korántsem tudja, s talán nem is kívánja elhitetni a nézővel, hogy ő maga hisz Francesca és Robert futó és mégis életre szóló kapcsolatában.  A színészek jönnek-mennek, nem ütköznek egymásnak (ami két idősíkról lévén szó, mindenesetre korrekt szakmai teljesítmény), de ezen túl a rendezői működés nemigen mutatja magát. Helyesebben, ha mutatja is magát Novák ténykedése, leginkább csak a két fiatal, az anyjuk naplófüzeteit együttérzéssel/felháborodottan olvasó testvérpár (Szamosi Zsófia, Chován Gábor) pozícionálásában, érzelmi be- és kigombolkozásaiban. Az ő kettősük amúgy a hitelességproblémák egy másik bokrát is feltárja: a megjelenés, a látvány inadekvát jellegét. Merthogy a díszleteket is tervező Zeke Edit ruhái sok mindennek (mondjuk doktorira készülő néprajz szakos bölcsészlánynak és az 1998-as önkormányzati választások egyik vidéki polgármesterjelöltjének) mutatják e két fiatal embert, csak épp amerikaiaknak nem.    

A darab végeredményben persze a két főszereplőn áll – vagy bukik. Hogy nem bukik, az mindenekfelett Udvaros Dorottya érdeme, aki imponáló színészi, helyesebben színésznői ambícióval teremti meg a játék tétjét. Ez a tét részben a történet elhitetése, részben azonban félreismerhetetlenül Udvaros színpadi szexepiljének bizonyítása. Nagy és valódi emberi tét ez, s már csak ezért is tiszteletet parancsoló. Fontosabb, mint a színésznő gesztusbravúrjai, amelyek itt-ott emblematikus erővel idézik elénk az amerikai szerepelődöt, s fontosabb annál is, hogy Udvarosnak sincs szerencséje a (második) jelmezével. Merthogy Udvaros-Francesca húsvér, saját temperamentummal rendelkező asszony, aki talán hangsúlyosabban koncentrál a hódításra az optimálisnál, ám aki valóban akar valamit a színpadon. László Zsolt ellenben szinte semmit sem akar ugyanitt, inkább csak remek kiállására és még remekebb beállásaira koncentrál. Erről a fotósról az ugyan rögvest elhihető, hogy bármely elmagányosodott, de intenzív lelki életet élő háziasszonyt megkaphatja magának, de az már közjegyzői igazoló okiratok felmutatásával sem válhat valószerűvé, hogy ugyanez a férfi egy életen át magában hordozza e rövid találkozás emlékét, s hogy még haló porában is a nővel való egyesülést áhítja.

S végezetül egy erősen szubjektív megjegyzés. Alighanem minden nézőnek megvan a maga személyes színházi babonája. E sorok írója a szólószaxofon színpadi megjelenését mindig rossz előjelnek tekinti, s e hitében A szív hídjait dramaturgiailag körbefújó hangszeres művész felléptetése sem ingatta meg.