A Cinefest a fiatal filmesek fesztiválja, az első és második filmjüket készítőké, tehát az ifjú reménységeké, nem a beérkezett alkotóké. A rövidebb alkotásoknak azért is van helye ezen a szemlén, mert ezek többségéből már világosan kitetszik, mit is várhatunk el majd az alkotótól, ha nagyobb fába vágja fejszéjét. A Cinefest, már tíz éve, az ígéretek fesztiválja, és hogy az ígéreteket beváltják-e, az csak később dől el.
A legjobb kisfilmek közt nem egy volt francia nyelvű: Franciaországban az a bevett gyakorlat, hogy a fiatal filmeseknek le kell tenniük az asztalra egy pár kisjátékfilmet, aztán nekifuthatnak a nagyjátékfilmnek, majd ha ez sikeres, kapnak lehetőséget a második filmre is. Eme egészséges gyakorlat miatt az elsőfilmesek száma igen magas, ám a pályán mégis kevesen maradnak. Tulajdonképpen a Cinefest – méltánylandó, hogy még mindig ingyenes – nagyjátékfilm vetítésein kevesebb izgalmas és érdekes munka tűnt fel, mint a csekélyebb számú néző befogadására alkalmas két kamarateremben, az Urániában és a Békében. E kijelentés bátornak tetszhet, ám nem annyira az, ha számításba vesszük, hogy a kisjátékfilm alkotók mindig is merészebbek voltak. A kisebb forma több lehetőséget ad a kísérletezésre.
Ezek a bemutatkozásnak, a filmes világba belépésnek is tekinthető filmek két fontosabb csoportot alkottak: az első csoportba a kísérletező, merészebb attrakciók sorolandók, a másodikba a hagyományosabb történetmesélési metodikával dolgozók, az inkább rövid játékfilmnek, mint kísérleti, egy (vizuális vagy narratív) ötletre épülő munkák. Az előbbi grupp tagjairól nehezebb megmondani, hogy kiforrván együtt emlegetjük-e majd őket Bergmannal vagy Hanekével, hiszen nem mindig egyértelmű, hogy a formai játékokon képesek-e túllépni, tudnak-e következetesen, érdekfeszítően elmondani egy történetet több mint egy órán át. Azokkal, akik kísérletezőbbek, hajlamosabb a néző megengedőbb is lenni, hiszen egy frappáns képi ötlet képes feledtetni a sztori laposságát.
Így volt ez Az árny halála című film esetén is. Az első blokk első filmjének hőse egy katonaruhás ifjú volt, aki azt a pillanatot fényképezi, amikor valakiből távozik a lélek: árnyéka nincs, járandósága a visszakapott élet. A haldoklók árnyait gyűjtő megrendelő rendezgetteti vele a kollekciót: a katona nem csak az életét akarja, de a rejtélyes kastély kertjében bolyongó széplányt is. A megsárgult képeket idéző képi világ, az áttűnések, a haldoklók árnnyá merevedése, a festményként gyűjtött árnyak a falon, mind olyan ötletek, amelyek után mind a tíz ujját megnyalná egy olyan sziporkázó rendező, mint Jean-Pierre Jeunet. A széplány szerelmének is halált húzó katona végül megsajnálja a lányt, akit látatlanban oly nagyon megszeretett, és azon az áron is, hogy nem kapja vissza az életét, hajlandó a lány boldogságát kiteljesíteni: az érzelgőssé, egyértelműen giccsé váló film utolsó öt perce kifejezetten émelyítő.
A horvát Kávé és jam szkeccs a családi reggeli témájára: az összeszokott kettős gördülékenyen reggelizik, adják egymás szájába a falatot, folytatják egymás mozdulatait, míg egy kis hiba ki nem zökkenti őket, hogy az asztalról mindent leverjenek. A német Eat modell hősnője a fotózás szünetében mindent felzabál, széket, virágot, tükröt, míg végül a száját magára húzva, mint egy hálózsákot – ügyes kép, de meglehetősen gusztustalan – meg nem eszi saját magát is. A film mélyebb értelmezésére is kísérletet tehetnénk, de a testről folytatott, egyre burjánzóbb diskurzusok ezt alighanem már szükségtelenné tették egy ideje.
A kísérleti alkotások közül kiemelkedett a cseh Marek Jindra Karaoke című, elég erőszakos hangsávval bíró, fekete fehér opusza, melyben feltűnik egy nagyon nehéz bőröndöt cipelő férfi, egy a mozgólépcső mellett éneklő koldus – akit kiegészít később egy páros, hogy együtt vonyítsák az Amazing Grace-t – és egy ingyenfegyvereket osztogató punk lány. A történetek lassan összeállnak egy mészárlós sztorivá, kérdés persze az, hogy minek. A videójátékos hangeffektek, az abszurd jelenetek így még fárasztóbbak lesznek. Hasonló képvilágban gondolkodó – nem mellesleg – tehetségesebb alkotónk egyébként van: Reisz Gábor.
Szintén cseh film volt az a kedélyes kis darab, amelyben feltűnt az utolsó cseh német határállomás. A Verdi-rajongó határőrről Schengen után megfeledkeznek, így az még jó ideig átengedi a biciklijével érkező német lányt. A lányról a határőr nyugdíjba helyezése után derül csak ki – a poénra kihegyezett végkifejletben –, hogy biciklicsempész. A minden szempontból kis formátumú filmecske kellemes és a legértékelhetőbb benne a csodaszép határőrbódé – tiszta Háry János-díszlet -, bévül kemencével, lócával, könyvespolccal.
Azok a filmek, melyek mintegy fél óra alatt egy komplett sztorit meséltek el, akkor voltak igazán izgalmasak, ha a narrációt a szerzők úgy alakították, hogy a nézőnek kelljen megfejteni, kitalálni a történetet. Ezek a filmek mindig tartalmaztak annyi titkot, hogy érdekeljen bennünket, mi történik a szereplőkkel, ki, miért és mit tesz, mi lesz tetteinek következménye. Ez nem jelenti azt, hogy annál jobb volt egy film, minél később következett be a megvilágosodás. De kétségtelen, az egyik legjobb, egyébként még az első, tehát a kísérleti kategóriába is tartozó film volt az olasz Domenico de Orsi Távolléte. Két pár láb kalimpál a magasban, nem tudni még azt sem, milyen neműek tulajdonosaik. Arról beszélnek, mily kár, hogy el kell válniuk. A lábak összekapcsolódnak. A lábfejek titkos ölelkezését látjuk, alulnézetből. Aztán egy futópályát, a tengert. Mintha az utóbbi évek egy nagy olasz könnysikerének, az Acélnak a világában élnének. Lassan kiderül, hogy a lábakhoz tartozók testvérek. Egymásra találásuk szomorú, ugyanakkor szívszorítóan hiteles története ez a kisfilm, aminek a kiindulópontja és a kulcsa az, hogy az egyik lány szenvedélyes fotós. Az ő objektívje irányítja a tekintetet.
Szintúgy a kihagyásos narratív technika hatásaira épített három francia nyelvű remekmű is: David Lucas Hazafutás című filmje (ami bár rövid: tulajdonképpen egy teljes film, apáról és fiáról, egymásra találásukról, a mögöttes érzelmek és felelősség nélküli szeretetről), és a Mielőtt elveszne minden, ez a kis thriller, mely a családon belüli erőszak témáját úgy használja, ahogy kell: Xavier Legrand alkotása nem érzelgős. Csupa feszültség, csupaszon izzó, mint egy bura nélküli villanykörte, együtt szorítunk a plázába, a fizetéséért belógó anyával, a gyerekekkel, és megdöbbenünk, amikor a verés okozta sebeket látjuk.
Az Electric Indigo, ez a minden percében meglepetéseket tartogató remekmű, egy két apával felnőtt, furalány története. Teljességgel kiszámíthatatlanul és eszelős sebességgel csapong, száguld a története. Hasonló alkotás a bolgár Reggel is, melynek főhőse egy kamaszlány, akiért nem jönnek a rendőrségre a szülei, és egy álomkóros, folyton elalvó rendőr viszi haza. És hasonló a fődíjas Isten hozott és részvétünk. Leon Prudovsky filmjében az alijázó orosz család legidősebb tagja, Rosie néni, már nem érkezik meg az ígéret földjére, mert szerencsétlenségére a repülőn a meghal. A temetése, mivel nem izraeli állampolgár, igen drága lenne, így a család arra vetemedik, hogy a nénit élőnek titulálja, és mintha egy kedves Woody Allen komédiában lennénk, össze-vissza tologatja a bürokrácia útvesztőiben. A happy end azért következhet be, mert a néni a százezredik orosz bevándorló (azóta egyébként két millió fölé ért számuk), és kis ünnepség keretében pénzt is kap a bóbiskolónak hitt asszonyság.
A csoportba sorolható két magyar versenyfilm – Tóth Barnabás kedves kis filmje a házasságok egyik legrettenetesebb részéről, a közös autózásokról, mely egyből nem tűnik olyan rettenetesnek a házastárs halála után (Pogány Judit jutalomjátékával), valamint a szeretethiánytól szenvedők filmje, a Lágy eső (Nagy Dénes).
A Harry kamionos pihenőjét, Arto Sebastian Buhmann filmjét, mintha Petri György írta volna. Harry bárjában mindenki részeg, férfiak és nők kiadós hányás után is csókolódznak, mégis, a film azt sugallja, milyen jó élni, szeretni, lenni. Érezni komoly részegségek után a hajnal hűvösségét, megélni és túlélni a reggeleket.
Három rendező van, akinek a nevét mindenképpen érdemes megjegyezni. Aki nem csak első filmet, de számos továbbit is fog nagy valószínűséggel készíteni, a török Abdurrahman Öner: filmje, a Ködbe veszett formai játék is, elbeszélő film is, és azért feledhetetlen, mert egy snittbe vériszamos drámát úgy tud sűríteni, hogy a kép egyik felét eltakarja a teafőzőből felszálló füst (e mögött öli meg az asszony a gyerekáldás elmaradása miatt őt elhagyó férfit). Ez a fizika törvényeivel (a párolgással) is számoló súlyos melodráma melankolikusabb is, keményebb is volt minden a szemlén látott filmnél (beleértve a nagyjátékfilmeket), nem csupán ügyes, de balladai, erőteljes is. Az Electric Indigo rendezője, Jean-Julien Colette sem egy filmet fog majd Franciaországban készíteni, erre mérget vehetünk, ahogy David Lucas-ból, Xavier Legrand-ból is kinézni többet.
Mindenesetre a díjat a jelen sorok írója annak a Domenico de Orsinak adta volna, aki nemcsak a hagyományos elbeszélőmód mestere, de a történetét úgy tudta nem hagyományos eszközökkel előadni, hogy abban reménykedhettünk legerősebben, ő lesz az, akinek számos filmjét láthatjuk még.